13. - 14. Fejezet

 

13. fejezet

Fordította: Szilvi

 

Dagon nézte, ahogy Eliana csak turkál a tányérjára halmozott vestunában. Nagyon keveset vett belőle a szájába. A barátja, Ava iránti aggodalma száműzte az étvágyát.

Azt kívánta, bárcsak tudna neki valamit mondani, ami visszahozná a mosolyt az arcára. Bárcsak megígérhetné neki, hogy sértetlenül megtalálják a barátnőjét. Bárcsak garantálhatná neki, hogy megtalálják a barátnőjét, bármilyen állapotban is legyen, de a túl sok változó miatt nem tehette.

Galen gyors útvonalat tervezett a K-54973 felé, ami a legközelebbi belélegezhető atmoszférával rendelkező bolygó. Megtalálta egy csillagtérképen, amit még a Secta készített a qhov’rumok építése közben, de sem ő, sem Rahmik nem találtak róla más információt a Szövetség adatbázisában.

Janek folyamatosan kereste és hallgatta a kommunikációs jeleket. Úgy tűnt, hogy az a tény, hogy semmit sem talál, csak tovább komorította Eliana hangulatát. De az, hogy nem érzékelnek jelet, nem feltétlenül jelentette a civilizáció hiányát. Ha kialakult értelmes faj a közeli bolygók egyikén, és a múltban már találkoztak a gathendiekkel, akkor nem biztos, hogy örömmel fogadják a kapcsolatfelvételt más földönkívüli fajokkal.

Egyetlen menekülési kapszula, benne egy tehetetlen túlélővel?

Lehetséges.

Egy segoniai csatahajó?

Kétséges.

A mérnökök különböző diagnosztikai eljárásokat futtattak a kapszulán, és próbáltak az adatbázisban olyan nyomokat keresni, amik feltárhatják, hogy mi is történhetett, de még csak épphogy elkezdték, valamint Eliana kérésére – aki rejtett csapdákra gyanakodott – lassan és óvatosan haladtak. Dagon továbbra is úgy vélte, hogy nem jellemző a gathendiekre, hogy ott hagynák a menekülési kapszulát, ha rátaláltak Avára. De becstelen grunarkok voltak, akiknek viselkedését egyre kevésbé lehetett előre látni, ezért nem hagyhatta figyelmen kívül a lehetőséget.

Az asztal fölött átnyúlva, megszorította Eliana szabad kezét.

Ő hálásan szorította vissza. – Nem vagyok túl jó vacsora partner, igaz? Alig szóltam hozzád egész este!

Dagon végigsimította a hüvelykujját puha bőrén.

– A csend nem zavar, amikor veled vagyok, milessia!

Ezzel sikerült halvány mosolyt kicsalogatnia tőle.

– Gondolom, nem akarod elmondani nekem, hogy mit jelent a milessia, igaz?

– Majd talán valamikor máskor!

Bólintva kiengedett egy hosszú sóhajt, és letette az evőeszközét.

– Ma este egyszerűen nem bírok enni! És én... – megvonta a vállát. – Gondolod, hogy bírsz ebből valamennyit fogyasztani? Nem akarom megbántani Kusgan érzéseit!

– Kusgan katona! – emlékeztette. – Meg fogja érteni!

A konyha felé nézett. – Gondolom, valószínűleg már hallott az üres menekülési kapszuláról, igaz?

– Mint mindenki más is! – mondta neki. – Megemeltem a hajón a készültségi szintet, amíg várjuk, hogy a mérnökök befejezzék a kapszula részletesebb átvizsgálását és elemzését. Valószínűleg addig ezen a szinten maradunk, amíg bemerészkedünk a K-54973 naprendszerébe!

A nő bólintott, majd az üres tálcára pillantott. Egy fanyar mosoly villant fel az arcvonásain.

– Örülök, hogy az unalmas társaságom nem csökkentette az étvágyad!

– Ez volt az első dolog, amit megtanultam katonaként! – vonta meg a vállát. – Mint mindenki más, én is gyalogosként kezdtem a karrieremet. És ahogy az a csatában gyakran előfordul, nem mindig tudtuk, mikor jutunk legközelebb ételhez. Tehát ha alkalom adódott, akkor ettünk, akár éhesek voltunk, akár nem!

Még egyszer megszorította a kezét, majd felemelkedett, és a tálcája tetejére rakta a tálcáját.

– Megállhatnánk esetleg a hídnál, és megnézhetnénk, van-e valami újság? – kérdezte Eliana.

Értesítették volna, ha lett volna, de bólintott. – Természetesen!

A konyha felé vették az irányt.

– Talán vihetnénk valamit Janeknek és Galennek enni! Azt hiszem, mindketten elmulasztották az étkezést, és ma este nem láttam őket itt!

Még akkor is, amikor felemésztik a saját gondjai, másokra gondol.

– Ez egy csodálatra méltó ötlet!

Néhány perccel később a hídra léptek.

Dagon egy zárt dobozt adott a kommunikációs tisztjének.

Janek szemöldöke felrepült. – Mi ez?

– Utolsó étkezés!

Leesett az állkapcsa. Ahogy Galené is.

Eliana Dagon mellé lépett, az arcán végre igazi mosoly jelent meg. – Úgy viselkedsz, mintha a parancsnokod még soha nem hozott volna neked kaját!

– Nem is! – mondta Janek.

Dagon felkuncogott. – Nos, Elianának kell köszönetet mondani érte! Az ő ötlete volt.

Janek elvigyorodott. – Köszönöm, Eliana!

Galen gyomra megkordult.

Eliana is felkuncogott. Elvette Dagontól a másik dobozt, és a navigációs tiszthez fordult.

– Ne aggódj, Galen! Nem felejtettünk el! Neked is hoztunk!

– Köszönöm, Eliana! – fogadta széles mosollyal.

Nevetve tette a dobozt a navigációs állomás szélére.

A hajó hirtelen megrázkódott... elég erősen ahhoz, hogy Dagonnak erősen meg kellett vetnie a lábát, hogy ne essen el. Kinyújtotta a kezét, és megragadta Elianáét, amikor az megtántorodott.

A lány lenézett a konzolra helyezett edényre, majd tágra nyílt szemmel nézett fel rá.

– Basszus! Ezt én csináltam? Nem kellett volna vacsorát hoznunk nekik!?

Elkezdett vijjogni a riasztó.

Dagon megrázta a fejét.

– Nem te voltál! – A legénységhez fordult. – Ránk lőttek?

Galen és Janek a földre tették a kajás dobozaikat. Minden jelenlévő férfi megnézte a képernyőjét, néhányan holografikus képeket emeltek a konzoljuk fölé.

– Egyetlen hajó sem észlelhető lőtávon belül! – jelentette Galen.

– Pajzsok? – kérdezte Dagon.

– A pajzsok száz százalékon maradtak! – válaszolta Rahmik.

Dagon a kristályablakon keresztül bámult kifelé. – Bárki is, lehet, hogy álcázza magát!

Galen megrázta a fejét. – Az infravörös háló nem érzékeli semmilyen hajó jelenlétét, és nem találok semmiféle energiakibocsájtásra utaló jelet sem!

– A kommunikációs vonalakon sem érzékelhető semmi! – folytatta Janek a jelentést.

– Akkor mi a fasz történt?

– Itt! – mutatott Rahmik az előtte lebegő hologramra. – Egy robbanás megrongálta a kettes elülső hajtóművet! A mérnökök küzdenek a tűzzel!

– Nyitott kommunikáció! – parancsolta Dagon. – Mérnöki egység, jelentést!

Csörömpölések és kiáltozások hallatszottak a hangszóróból, miközben Cobus főmérnök jelentést tett.

– Megsérült a kettes elülső hajtómű, robbanásban! Még nem tudom, hogy mennyire!

– Áldozatok?

– Néhány! De egyik sem életveszélyes! Hívtam az orvosokat, és most a tüzet oltjuk!

Egy távoli robbanás hangja hallatszott.

Dagon még jobban elkomorult. – Cobus?

– Egy pillanat, uram! – Egy második hang olyan szavakat mormolt, amelyeket Dagon nem tudott elkapni. Amikor Cobus ismét megszólalt, hangja még jobban elkomorult. – Váltás privát csatornára!

A hangszóró elhallgatott.

Halk csippanás hallatszott Dagon fülében. Megérintette a fülhallgatóját.

– Dagon parancsnok? – kérdezte Cobus.

– Igen!

– Megtaláltuk azt a készüléket, ami szerintünk kiváltotta a robbanást! Ez szabotázs volt!

Eliana szeme elkerekedett. – Micsoda?

Dagon gyors pillantást vetett rá. Hallotta Cobust?

– Mit tudsz elmondani róla? – kérdezte a mérnöktől.

Hosszú szünet következett. – Nem sok maradt belőle, de... ilyen kialakítást még nem láttam!

A hajó ismét megrázkódott.

Eliana megtántorodott, de fenntartotta az egyensúlyát.

Dagon káromkodott. – Cobus?

– Jól vagyunk! Ez nem itt volt!

Rahmik sorolta az új információkat. – A hármas elülső hajtóműnek annyi! Ez egy másik robbanás volt!

Dagon ajka megfeszült.

Eliana felpillantott rá. – Nem hiszek a véletlenekben!

– Én sem! – morogta. Megtalálnak egy üres menekülési kapszulát, és órákkal később a Ranasura elülső hajtóművei felrobbannak? – Valaki biztosan a fedélzetre jött a kapszulában!

Janek megrázta a fejét. – Az eszközeink nem észleltek semmilyen életformát!

Eliana tekintete oda-vissza járt közöttük.

– Tévesztette már meg valaha valaki az eszközöket?

– Már évek óta nem! – válaszolta Janek. – És még a menekülési kapszula rendszere sem rögzített életformákat a fedélzeten!

Dagon összeszorította a fogait. – Akkor bárki is az, megtalálta a módját, hogy kikerülje a vizsgálatokat! Meg kell találnunk, mielőtt még valami mást is felrobbantana!

 

 

Eliana elméje gyorsan járt. Dagon oda-vissza  járkált, miközben a magáncsatornáján át csendes parancsokat osztott a katonáinak, hogy kutassák át a hajót, kezdve a hangártól, amelyben a menekülési kapszula volt.

Hogyan sikerült valakinek bejutnia a fedélzetre? Hogy játszotta ki mind az ő, mind a többiek figyelmét? A vadászpilóták nem észleltek más repülőket, miközben kinn voltak az űrben. Ő, Dagon és a többiek közvetlenül a hangár előtt álltak, és nézték, ahogy az akvizíciós sugár behozza a kapszulát, és a külsejére egyetlen gyanús alak sem tapadt. Még a kapszula belsejében is járt, és nem látott semmit. Senkit. Az egyetlen dolog, amit észrevett, a ruhák és...

– Éreztem valami szagot! – fakadt ki hirtelen.

– Mit? – fordult felé Dagon.

– A menekülési kapszulában! – mondta a nő. – Éreztem Ava illatát, a táplálkozási lapocskákat, amelyeket evett, az italokat, amelyeket ivott, az általa használt fertőtlenítő sprayt és még valamit.

A körülöttük lévő férfiak elhallgattak, miközben Dagon őt figyelte. – Mi volt az?

– Nem tudom! Nagyon halvány volt! Soha nem éreztem még az illatát, és azt gondoltam, hogy azok az űrmosdóban található vegyi tisztítószerek, vagy vitamin-kiegészítők, vagy valami más, ami a kapszulában kell, de amit nem használtok a hajón!

– Írd le!

Szétnézett maga körül, és próbált olyan leírást keresni, ami nem zavarná össze őket a Földre való hivatkozásokkal, amiket nem értenének. – Csípős volt! De volt valamilyen nem biológiai illata is. Mint... egy mocsárvízzel teli lasarai űrruha belseje? Vagy egy műanyag zuhanyfüggöny, ami pár hétig álló vízben ázott.

– Gathendiek! – köpte minden ember.

Bűntudat árasztotta el. – Sajnálom! Nem tudtam mi az! Azt hittem, hogy ez a WC vagy valami ilyesmi! – Ha hamarabb megemlítette volna...

Dagon odalépett Rahmikhoz. – Hozd elő a hajó vázlatát, és emeld ki a hármas hangárt és a robbanások helyét!

A hajó háromdimenziós hologramja jelent meg Rahmik állomása felett.

Dagon egy pillanatig tanulmányozta.

– Nem hagyhatta el a hangárt kód és tenyérlenyomat nélkül!

Egy gyors ellenőrzés megerősítette, hogy két férfi van a hármas hangárban, akik a hátuk mögött voltak, amikor várták a kapszula érkezését. Mérnöktársaik többsége a robbanások előtt az ebédlőben voltak, ezért még nem sikerült mindet megtalálni.

– Az első bombát itt helyezték el! – mormogta Dagon, és rámutatott egy pontra. – A másodikat oda! – Rámutatott az összekötő folyosókra. – Ezeken a folyosókon túl nagy a forgalom, hogy bárki észrevétlenül közlekedhessen!

Eliana odament mellé, és a térképet tanulmányozta.

– Mi van a szellőzőcsatornákkal? Meg tudnád mutatni nekünk azokat is?

Rahmik hozzáadta a térképhez a szellőzőcsatorna elrendezését.

– A csatornákban annyi kanyar van, hogy azt gondolnám, eltévedne odabent. Ha egyáltalán elférne.

Dagon megrázta a fejét. – A gathendiek ravasz mocskok! Ha ismerik az Aldebari Szövetség összes hajójának a felépítését, akkor nem sok nehézséget okozna nekik a kanyarok között eligazodni. Add hozzá az elektromos-, víz-, és gravitációs vezetékeket!

A vastag és vékony vonalak útvesztőt alkottak a térképen, és együttesen egy körfolyosót alkottak.

Eliana az egyik ilyen körfolyosó felé intett. – Elfér ebben egy ember?

– Igen!

Rahmik kételkedőnek látszott. – Még mindig nem észlelek semmilyen jogosulatlan életformát!

Eliana tanulmányozta őket. – Lehet, hogy android? A Kandovaron nem voltak. De Taelon herceg azt mondta, hogy a Szövetség néhány kultúrájában vannak. – Nagyon kíváncsi volt, hogy láthasson egyet, mert állítólag nagyon életszerűek voltak.

Dagon megrázta a fejét.

– Ez megmagyarázná, hogy az életforma észlelők miért nem fedezték fel! De az általad említett illat azt jelzi, hogy ez egy gathendi!

– Akkor vagy a falakban, vagy a szellőzőcsatornákban van! – szegezte le a nő. – Mi lenne a következő célpontja?

Dagon a térképet tanulmányozta, majd egy pontra mutatott. – Az ötös elülső meghajtó van a legközelebb! – Az ajtó felé fordulva, megkoppintotta a fülhallgatóját. – Maarev, találkozzunk az első fedélzeten, a 12-es körfolyosónál! Hozz egy biztonsági csapatot!

– Igen, Uram!

Eliana utána indult, amikor Dagon elhagyta a hidat, és lépést tartott vele, még azután is, hogy a férfi futni kezdett. Amikor nem tiltakozott, a nő nem bírta ki, hogy ne kérdezzen rá: – Nem akarod, hogy a hídon maradjak?

– Nem! – Befordult az egyik kanyarban, és a folyosó végén lévő felvonó felé száguldott. – Valamilyen oknál fogva az érzékelőink nem tudják megtalálni őt, ezért szükségem van rád, hogy ezt megtedd helyettük!

A meglepetés és az elégedettség átmelegítette Elianát, amikor beszálltak a liftbe. Amint az ajtó becsukódott, felnézett a férfira, és rajtakapta, hogy szúrós tekintettel nézi.

– Kiváló a hallásérzéked! – jelentette ki.

– Igen! Honnan tudod? – mosolyodott el.

– Tegnap nem csak te tanultál! – mordult fel a parancsnok.

Basszus, tetszett neki.

Nagyon.

Amikor az ajtó felcsúszott, kiugrottak. Maarev, Liden, Efren és még néhányan a kanyar előtt várták őket, és mind fel voltak fegyverkezve. Eliana megjegyezte a hajó elrendezését, így még ha nem is lett volna kiírva, tudta, hogy a hármas elülső hajtóműnek helyt adó mérnöki helyiség előtt állnak.

Dagon halkan tájékoztatta embereit a betolakodóról, majd mindnyájukat csendre intette.

Eliana lépkedni kezdett a folyosón, az ötös hajtómű felé, és azt az utat követte, amit a szellőzőcsatornák és más közművek követtek. Nagyon sok ember volt a Ranasura fedélzetén. A legénység tagjai, akik rohantak segíteni a tűzoltásban, valamint a kárfelmérésben.

Katonák, akik a körülöttük lévő szobákban társalogtak, miközben készültek egy esetleges csatára. Most kétszeresen is örült, hogy edzett Maarevvel és a srácokkal, mert az a tapasztalat enyhített kissé berozsdásodott képességén, hogy kiszűrje a lényegtelen hangokat, és most teljes erővel tudjon az ellenség mozgására koncentrálni, akire most vadásztak.

Dagon és emberei szorosan a lány sarkában maradtak, miközben a lány a prédáját keresve haladt, és némán hessegette el a legénység minden tagját, akikkel találkoztak. Eliana már aggódni kezdett, hogy a gathendi túl nagy előnyt szerzett, és elérheti azt a mérnöki szobát, ahol az ötös hajtómű található. Az ajtó éppen a következő kanyar körül lehetett, és...

Hirtelen megállt, és visszahátrált. Beleütközött Dagonba, és megállt.

Alig észrevehető kaparó hang jutott el érzékeny füléhez.

Rámutatott a falra, és szájával némán formálta az „ott” szót.

Dagon az embereihez fordult, és azt mormolta: – Hol a vágó?

Mielőtt válaszolhattak volna, egy mérnöki egyenruhát viselő férfi kocogott elő a sarok mögül, és közeledett feléjük.

Eliana összerezzent a dobogástól, amit csizmája csapott. A férfi csatlakozott hozzájuk, és felemelt egy kicsi, vékony forrasztólámpára hasonlító eszközt.

– Cobus azt mondta, szükséged van rám, hogy kivágjam a falat!?

A kaparászó hangok felgyorsultak, de lenyűgözően halkak maradtak.

Mivel Dagon és a többiek nem reagáltak, feltételezte, hogy nem hallják.

– Túl késő! Mozgásban van! – iramodott neki a folyosón.

Dagon követte, a válla fölött hátra vakkantva: – Lanaar!

A mérnök előresietett.

De Eliana megrázta a fejét.

– Nincs időnk! Már majdnem ott van! – Ha a lány jól idézte maga elé az ábrákat, a támadó csak egy-két lábnyira volt a falakban lévő kereszteződéstől. Egy gyors jobbra kanyar és egyenesen a hajtóműhöz ér, amíg neki meg kell állnia az ajtó előtt, tenyerét a tenyérolvasóhoz kell nyomnia, meg kell várnia, amíg az ajtó felemelkedik, majd belépni, meghallgatni, hogy érzékelje, ha már túljutott azon a szobán, és ha megtette, várja meg, amíg Dagon vagy a többiek utolérik, írja be a belépéshez szükséges összes mérnöki helyiség kódját, és...

Basszus, már csak a gondolkodással is túl sok időt pazarolt el.

Gyors számítást végzett. Mivel Dagon bele akart vágni a falba, nem kellett attól tartania, hogy a hajó elveszíti a légkörét, ha megrongálja. Azt kívánta, bárcsak többet tudna a fémekről és arról, hogy mennyire nehéz áttörni őket, de nem volt ideje megkérdezni.

Legalább két fal volt még ez, és a hajó külseje között, így...

Gyorsan megállt, kezébe vette a tőrét, hátrahúzta a karját, és – természetfeletti erejének minden egyes cseppjét felhasználva – a pengét és az öklét a gathendi előtti falba csapta.

Vagy legalábbis úgy gondolta.

Fájdalom borította el a kezét, és sugárzott fel a karján, miközben öklével keresztülvágott a fémen és...

– Ó, ez undorító! – morogta a lány, feszült hangon. – Azt hiszem... – fintorodott el a fájdalomtól és az undortól, amikor valami meleg és ragacsos borította be sérült öklét. – Azt hiszem, épp most ütöttem egy lyukat a mellkasába! – Nem is igazán akarta megszúrni őt. Csak úgy gondolta, hogy a penge megkönnyíti majd a fal átszúrását, így megakadályozhatja a haladásban. De az öklét most valami gumiszerű anyag borította. – Ez lehetséges? A gathendiek olyan törékenyek, hogy lyukat üthetsz a mellkasukba? – pillantott Dagonra és a többiekre.

Minden férfi, állát leejtve meredt rá.

Valami fém esett a padlóra a fal másik oldalán.

– Nos, ne csak álljatok ott! – noszogatta őket a nő. – Vágjátok ki, mielőtt mindannyiunkat felrobbant! – Szinte biztosra vette, hogy további robbanóanyagok vannak nála (ha nem lenne, nem indult volna a következő hajtómű felé), és azon tűnődött, vajon azt hallotta-e az előbb leesni a padlóra.

A mérnök előreugrott és lézervágójával elkezdte a falat vágni.

A gathendi megtántorodott. Vastag kezek tapadtak a csuklójára, és megpróbálták rávenni, hogy engedje el.

– Jaj! Ez fáj, a fenébe is! – mordult fel. Szabad kezének ujjait belefúrta az általa tört lyukba, és meghúzta a szélét, de alig ért el többet, mint hogy kissé kiszélesítette. Elég tömör volt, úgyhogy nem tudott volna áttörni rajta, ha nem használta volna azt a félelmetesen erős tőrt, amit Joral készített a számára.

Amikor a gathendi súlya ránehezedett a csuklójára, mintha derékban meghajolt volna, Eliana megpróbálkozott a telekinézissel, és a helyére fagyasztani. De telekinetikus képességei nem igazán voltak hatékonyak, amikor nem látta a célpontját, és – akkor is – komoly koncentrációt igényelt, amit a fájdalom hajlamos elvonni. Tehát a természetfeletti erejére kellett hagyatkoznia, hogy az öklét ott tartsa, ahol van, és egyenesen tartsa az ellenfelét. Ha valóban elejtette a robbanószert, a nő nem akarta, hogy képes legyen felvenni és aktiválni.

Ha még nem lett aktiválva.

Az idegen tovább küzdött. Minden mozdulat újabb fájdalmat váltott ki a lányból. Úgy érezte, hogy minden csontja eltörött a kezében. És talán a csuklója is.

Folyamatosan káromkodott, amikor Dagon csatlakozott hozzá.

– Visszabírod húzni a kezed? – kérdezte.

– Nem! Ledobott valamit! Ha nem tartom a helyén, képes lesz lehajolni és felvenni!

Dagon a mérnökhöz fordult.

– Lanaar, vágd itt, és itt mellette! Gyorsan! És ne égesd meg Elianát!

A férfi bólintott. Otthagyta az általa elkezdett kört, és olyan közel hozta a lángot Eliana karjához, amennyire csak tudta, és vágni kezdte a mutatott két vonalat.

Eliana újabb hullámát érezte a Dagon iránti vonzódásának, amikor a férfi a kezével egyfajta pajzsot alkotott a karja és a forró lézersugár között. Amint a mérnök végzett, Eliana megveregette Dagon kezét, hogy húzza vissza, majd szabad kezének ujjait bedugta a lyukba, és meghúzta.

Az erő hatására a fal háromszög alakban elkezdett visszahajlani.

Dagon megragadta a széleket mindkét oldalon, és ő is segített húzni. Amint a lyuk elég széles lett, benyomta a karját, és megragadta az idegen lényt.

– Elkaptam! Elengedheted!

Megkönnyebbülve húzta ki a kezét a falból – még mindig ott volt öklében a pengéje –, és lebámult rá. Sűrű kék gél, aminek erősen fémes illata volt, vonta be. Elengedte a tőrt, óvatosan megfogta sérült ujjait, és Dagonra pillantott. – Így néz ki egy gathendi vére?

Figyelmesen tanulmányozta a lány kezét. – Nem! Nem tudom, mi a fasz ez!

 

 

Dagon félrehajtotta a fejét, és megérintette a fülhallgatóját.

– Adaos, azonnal szükség van rád az egyes fedélzeten, a 12-es körfolyosón!

– Úton vagyok! – válaszolta a barátja.

Dagon összeszorította ajkait, miközben Eliana sérült kezét tanulmányozta. Már kezdett dagadni. És egyértelműen több csont összetört benne.

Ujjai megszorultak a behatoló nyakán. A betolakodó semmiféle ellenállást nem tanúsított, azonkívül, hogy még inkább ránehezedett Dagon kezére.

Ha Eliana tényleg – amitől tartott – lyukat ütött a behatoló mellkasába, lehet, hogy csak azért van még talpon, mert Dagon megtartja.

A férfi tekintete ismét a ragacsos kék folyadékra ereszkedett, ami bevonta Eliana kezét és a csuklóját.

A lány a súlyát egyik lábáról a másikra váltogatta.

– Sajnálom! Nem akartam leszúrni! Csak arra gondoltam, hogy a penge majd segít könnyebben átszúrni a falat, hogy elkaphassam, de rosszul mértem fel a lendületét.

Dagon a homlokát ráncolta. – Mi van?

– Gondolod, hogy Adaos képes lesz megmenteni?

– Azt hiszed, hogy Adaost a behatoló miatt hívtam ide? – meredt rá.

– Nos, igen! – vonta össze a szemöldökét. – Nem sok hasznunk lesz belőle, ha meghal!

Hihetetlen.

– Miattad hívtam, Eliana! Minden csontot eltörtél a kezedben! A hajófal átütése ezen a hajón még senkinek sem sikerült lézervágó vagy egy trónium-robbantó vagy O-puska folyamatos tüze nélkül!

A lány mosolyt kényszerített az arcára, bár a szeme halvány borostyánszínben izzott, ami elárulta fájdalmát.

– Valójában egészen biztos vagyok benne, hogy ezeket mind kihagytam!

A körülöttük összegyűlt férfiak továbbra is el voltak képedve, miközben tekintetük a fal és Dagon között cikázott. Dagon nem gondolta, hogy még egy Yona harcos is át tudná ütni ezeket a falakat. Nem hibáztatta az embereit, hogy meghökkentette őket, hogy Eliana sikerrel járt.

A lézer leállt. Lanaar gyorsan hátralépett.

Dagon Maarev felé biccentett.

Barátja a körbeégetett falszakaszhoz nyúlt, és keményen meghúzta.

A fém recsegve hajolt kifelé, és egy nagyjából Dagon magasságú és alakú kék férfit tárt fel.

És valóban ott volt a mellkasában egy lyuk, ami akkora volt, mint Eliana kis ökle.

Dagon kirántotta a lényt, és a földre kényszerítette, ahol mozdulatlanul feküdt a hátán.

– Mi a fasz ez? – motyogta Maarev.

Eliana olyan közel lépett Dagonhoz, hogy a válla súrolta a karját.

– Ő az, aki... – az arcán zavarodottság látszott. – Ez a bőre? – A nő végigmérte az idegent, a kopasz fejétől a lábujj nélküli talpáig.

Dagon is így tett. A behatoló mellkasában lévő lyukból folyamatosan szivárgott az a sűrű, kék folyadék. Ám vörösesbarna csíkok is megjelentek benne. Letérdelve megérintette a seb széleit.

– Korábban még soha nem találkoztam olyan kétlábú lénnyel, aminek ilyen kék a bőre!

Eliana is leguggolt mellette.

– Óvatosan! – figyelmeztette Dagon, nem bízva a lény mozdulatlanságában.

Bólintva, sérült kezét a combjára támasztotta, és előkapta tőrét.

– Úgy tűnik, meglepődtél! Ez nem egy gathendi?

Megrázta a fejét. – A gathendiek nem így néznek ki. Ők hüllők, színeik a halványsárgától a sötétzöldig terjednek. És sokkal nehezebb a testükbe behatolni.

Maarev felhorkant. – Úgy átütötte ezt a falat, mintha szövet lenne! Nem hinném, hogy gondjai lennének a pengéjével áthatolni a gathendiek pikkelyein!

Eliana elmosolyodott, de visszakomolyodott, amikor ismét a padlón lévő lényre pillantott. – Nincsenek vonásai!

Dagon megvizsgálta a kék bőrt. – Azt hiszem, ez egy védőruha!

– De hogyan lélegzik benne? Vagy lát? Még a szemét is eltakarja!

Ha van egyáltalán szeme. Dagon nem tudott kivenni egyet sem.

Adaos kanyarodott be a táskájával és sietett hozzájuk.

Dagon megfogta Eliana könyökét, és felállt, felhúzva magával őt is.

– Eliana keze gyógyításra szorul!

– Szard le! – mondta a nő, és tőrével a lábuk előtt fekvő forma felé intett. – Mit tudsz mondani inkább erről?

Adaos szemöldöke felpattant. – Mi a fasz ez?

– Én is ezt mondtam! – mondta Maarev.

Adaos, hordozható szkennerét végighúzta a behatoló felett.

– A szkenner nem észlel életet, csak egy gyenge jelet, ahol a mellkasát kilyukasztották!

Eliana a homlokát ráncolta. – A kék ragacs az ő vére?

Adaos a táblagépén tanulmányozta a leolvasott értékeket. – Nem! A sötétvörös folyadék az!

A kék ragacs, amire Eliana utalt, biztosan az blokkolta az érzékelőiket.

Liden megköszörülte a torkát. – Parancsnok?

Amikor Dagon és a többiek megfordultak, hogy ránézzenek, felemelte az eszközt, ami úgy nézett ki, mint egy kis adattábla, amire egy hengert erősítettek.

– Ez az a robbanószerkezet, amit elejtett! Úgy tűnik, Eliana még azelőtt megállította, mielőtt beállíthatta volna az időzítőt!

Dagon némán ostorozta magát, amiért annyira elvonta figyelmét Eliana sérülése, meghökkentő ereje és ez a furcsa betolakodó, akit elfogott, hogy elfeledkezett a kibaszott robbanóanyagokról.

Efren behajolt a lyukba, és elővett egy táskát. – Ebben sokkal több van!

Elég, hogy megbénítsa a hajót, mozdulatlanságra és manőverezésképtelenségre kényszerítve, ha megtámadják.

Eliana éppen megmentette a seggüket.

Adaos letette az orvosi táskáját a földre, és előhúzott egy lebegő hordágyat, ami kétszer akkora volt, mint az adat-tabletje. Derékmagasságban tartva, megnyomta az egyik sarkát. A hordágy addig nyúlt, amíg elég hosszú és széles nem lett, hogy elférjen rajta egy Dagon méretű ember, majd ott lebegett a levegőben.

Eliana szeme elkerekedett. Mosoly világította meg szép arcát, kiszorítva a fájdalmat és a zavarodottságot.

– Menő!

Adaos mosolyogva intett neki, hogy másszon fel rá.

Elítélő pillantást vetett rá.

– Kizárt! Semmi szükségem rá! Tedd őt rá! – intett a betolakodóra. – Véletlenül leszúrtam, ezért be kell foltoznod, még mielőtt meghal! Ha járt a kapszulában, akkor tudja, mi történt Avával.

Dagon egyetértett.

– Majd én viszem Elianát!

A lány tekintete elkomorult. – Hogy mit csinálsz?

– Elviszlek, hogy Adaos a betolakodót szállíthassa a lebegő hordágyon!

A lány megforgatta a szemeit.

– A lábamnak semmi baja, Dagon! A kezem sérült meg. Ha Maarevnek sebesült volna meg a keze, ragaszkodnál ahhoz, hogy cipeld?

Kibaszottul nem! De Dagon nem érezte Maarev iránt azt, amit Eliana iránt. Nem mintha ezt elmondhatta volna neki. Még. Nem akkor, amikor túl sok kíváncsi katona veszi körül őket. Ez az a beszélgetés, amit legjobb kettesben intézni.

– Nem!

Maarev a könyökével megbökte Elianát, ügyelve arra, hogy ne mozdítsa a sérült kezét.

– Talán, amikor legközelebb szétrúgod a seggem, hagyom, hogy a Med-egységbe vigyen!

A lány homlokráncolása mosolygásba olvadt.

– Lehet, hogy én magam viszlek el, nagy ember!

Maarev nevetve pillantott a falon lévő lyukra, és a fejét ingatta.

– Azt hiszem, képes is lennél rá!

Dagon a barátjára sandítva átkarolta Eliana derekát, és finoman hátrébb húzta, hogy több tér maradjon az embereinek a munkára.

– Emeljétek a hordágyra!

Lehajoltak a betolakodó fölé.

– Drek, nehéz! – jelentette ki Liden fintorogva, amikor Efrennel a lebegő hordágyra emelték a lényt.

Efren bólintott.

Amint leengedték, mindkét férfi undorgó fintorral törölte bele nyálkás kezét az egyenruhájába.

Bármi is volt az a kék ragacs, tovább szivárgott a férfi öltözékén keletkezett lyukból.

Amikor Adaos leválasztotta a kis vezérlőt a lebegő hordágyról, és irányítani kezdte a folyosón, a behatolót tartó hordágy hangtalanul előre lebegett.

Dagon lepillantott Elianára.

A lány szeme elkerekedett. Aztán nagyot vigyorgott és suttogott. – Nekem is kell egy!

Kuncogva kézen fogta, miközben követték Adaost és páciensét a Med-egységbe.

 

14. fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Dagon elméje összekavarodott, amikor az elmúlt percek történései utolérték. Azt mindvégig tudta, hogy Eliana rengeteg belső erővel rendelkezik. A Kandovar megsemmisítése óta számtalanszor bizonyította. De az a hihetetlen fizikai erő, amit most mutatott...

Nem tudott visszaemlékezni, hogy ezt említette-e a lány, amikor vonakodva vallotta be, hogy miben különbözik más földiektől. Túlságosan is a sérüléseire koncentrált, a transzfúzióra, amire szüksége volt, az agyaraira, amelyeket mutatott, és a sebezhetőségre, amelyet próbált elrejteni, miközben a reakcióira várt.

Még soha nem találkozott olyan, az ő méretével rendelkező lénnyel, aki képes lett volna átütni azt a vastag fémfalat. És gondolkodnia kellett a nagyobb méretűeken is, akik képesek lettek volna rá.

Androidok? Igen, attól függően, hogy mi a céljuk.

Cyborgok? Egyértelműen.

Férfiak vagy nők bármelyik fajban az Aldebari Szövetségen belül, akiket nem javítottak fel mechanikusan? Nem.

Eliana valóban visszafogta magát, amikor Maarevvel és a többiekkel edzett.

A Med-egységhez érve, Dagon hagyta Adaost először belépni a betolakodóval. Aztán ő és Eliana követték. Maarev, Liden és Efren csatlakoztak hozzájuk, és a betolakodótól nem túl nagy távolságra helyezkedtek el, miközben a biztonságiak többi tagja, az ajtón kívül őrködött.

A lebegő hordágy a legközelebbi üres kezelőágyra ereszkedett le. Két égési sérülésekkel kezelt segoniai volt még a helyiségben.

Adaos utasította az őket kezelő orvosokat, hogy betegeiket vigyék át a hátsó szobába, nehogy további sérüléseket szenvedjenek, ha a betolakodó felébred és erőszakossá válna. A hangokból ítélve a folyosó néhány szobáját már sérült férfiak foglalták el.

Amikor Eliana megállt a betolakodó ágya mellett, Dagon nyomást gyakorolt a hátára, és a legközelebbi magánvizsgálóba vezette.

Eliana a lábát húzva, a nyakát nyújtogatva pislogott hátrafelé a válla fölött.

– Mit csinálsz?

– Transzfúzióra van szükséged!

A lány visszaterelte Dagonra a figyelmét. – Az várhat!

– Nem, nem várhat! – A keze tovább duzzadt, és már a kék ragacsnál is jobban elszíneződött!

– De igen, tud! Látni akarom, mi van a kék lepel alatt!

– Én is! – Felvette az orvosi tabletet az ajtó mellől. – Tehát intézzük el ezt gyorsan, rendben? – Az ágy felé intett.

Amikor a nő kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, a férfi felvonta a szemöldökét, hogy vissza meri-e utasítani.

Eliana összeszorítva az ajkait, az ágyhoz lépett.

Annyival kisebb volt, mint a hajón tartózkodó férfiak, hogy az ágy túl magas volt ahhoz, hogy egyszerűen rá tudjon ülni. Dagon nem akarta, hogy terhelnie kelljen a sérült kezét, ezért félretette az adat-tabletet, megfogta a lány keskeny derekát, és felemelte az ágy szélére.

A pillantása, amiben egy röpke pillanatra felvillant a borostyánszín, találkozott az övével.

– Köszönöm!

Bólintva elengedte, majd a tableten keresztül vérátömlesztést rendelt el számára.

Eliana kissé az oldalára dőlt, hogy kikukucskáljon a nyitott ajtón, és láthassa, mi történik a másik helyiségben. Ennek ellenére megmerevedett, amikor a tűt tartó mechanikus kar leereszkedett a mennyezetről.

– Egyenesen a sérült karodba megy! – mondta neki Dagon, és odaállt mellé.

A sérült kezét a combjára támasztva, a másikkal megragadta az ágy szélét, miközben óvatosan figyelte a tűt.

Dagon az ajtó felé fordult, kíváncsi volt, mit fog felfedezni Adaos, és észrevétlenül a háta mögé nyúlt, hogy a lány szabad kezét a kezébe vegye. Eliana testében enyhült a feszültség, amikor megszorította a kezét.

– Köszönöm! – suttogta.

Dagon nem tudta, hogy azt köszönte-e meg, hogy megfogta a kezét, vagy azt, hogy a háta mögött tette, ahol a többiek nem láthatják, és ezért nem jöhetnek rá, hogy nem szereti a tűket. Miért hitte, hogy gyengeségnek értelmeznék, miután az imént mutatott erő zavarba hozta őket.

A szomszédos szobában, a lebegő hordágy visszahúzódott eredeti méretére. Adaos kirántotta a behatoló alól, és félretette. Megragadta a tabletjét, és aktiválta a teljesen átfogó test szkennert.

Egy hosszú pillanat telt el, amíg mindenki arra várt, hogy hallja, mi derül ki belőle.

Eliana szorítása lassan megfeszült Dagon kezén, szinte fájdalmas lett.

Rápillantott, és a szokásosnál is sápadtabbnak találta az arcát. Ajkai összeszorultak. Egy izma megrándult az arcán. Amikor rajtakapta, hogy bámulja, ellazította a szorítását.

– Sajnálom! – suttogta. – A csontok visszahelyeződnek a helyükre. Pokolian fájdalmas! Mármint srul! Fáj, mint a srul!

Hüvelykujjával végigsimított a nő csuklóján. – Annyira szoríts, amennyire csak akarsz! – mormogta halkan, hogy a többiek ne hallják.

Bár fájdalom tükröződött a vonásain, ajka sarkai halvány mosolyra húzódtak.

Adaos káromkodott. – A szkennert akadályozza a kék folyadék! Alig olvas többet, mint a szúrt sebből fakadó hőjel! – Félretette a táblagépét, eltávolodott a vizsgálóasztaltól, és elhagyta Dagon látóterét. Csörömpölés törte meg a csendet.

Adaos egy pillanat múlva visszatért a betolakodó oldalára, egyik kezében egy üvegcsővel, a másikban pedig egy hosszú, keskeny eszközzel. Előre hajolva, összegyűjtött egy kis mintát a furcsa, ragacsos kék folyadékból, a sötétvörös színű részt sem kihagyva. Miután megelégedett a csőben lévő mennyiséggel, ismét elhagyta Dagon látóterét.

Eliana szorítása ellazult. – Sokkal jobb! – mondta sóhajtva.

Dagon is megvizsgálta a sérült kezet. Bár még mindig duzzadt és elszíneződött volt, jobban nézett ki. – Javult?

Eliana bólintott. – A csontok ismét megfelelően állnak, de több időbe telik, amíg teljesen meggyógyulnak. Holnapra jól leszek!

Elképesztő. Vonakodva engedte el a kezét, majd a med tablet után nyúlt. – Nyújtsd ki a karod!

Amint a nő kinyújtotta, stabilizátort rendelt. Mechanikus kar ereszkedett le a mennyezetről. Eliana óvatosan figyelte.

– Ezúttal nincs tű! – ígérte halkan.

Mielőtt válaszolhatott volna, a mechanikus kar vége kettévált. Az egyik ág az alkarja alá csúszott. A másik fölötte lebegett. Fehér hab lövellt ki mindkettőből, és bevonta Eliana karját és kezét. Megugrott, de a karját mozdulatlanul tartotta. Amint a hab feloldódott, a kék ragacs eltűnt, így a bőre tiszta lett. Tiszta permet következett, amelyről Dagon tudta, hogy fertőtleníti a területet. Ezután egy színtelen gél borította be a bőrét, ami az alkar felénél kezdődött, majd folytatódott lefelé, amíg a csuklóján és az egész tenyerén, az ujjai hegye kivételével, vastag réteget nem képezett.

– Mi ez? – kérdezte a lány, és megmozdult, hogy megérintse.

Dagon újra megfogta a szabad kezét, mielőtt ezt megtehette volna. – Várj!

A mechanikus karok villanófényt bocsátottak ki.

A gél azonnal megkeményedett.

A lány bámulta. – Ez gipsz?

Dagon elengedte és próbált választ keresni.

– Azt hiszem, hogy a fordítóm ezt nem pontosan határozza meg!

– Mit mond neked a gipszöntvényre?

– Olvadt fémek formálásával készített szobor!

Eliana elmosolyodott. – Ez az egyik értelme. De ebben az értelemben a gipsz, arra a kemény anyagra utal, amit a Földön az orvosok a törött karokra alkalmaznak, hogy stabilan tartsák őket, amíg a csontok meggyógyulnak.

Bólintott. – Akkor az, gipszöntvény!

– Te minek hívod?

– Stabilizátor.

– Van értelme! – Mosolyogva pattant le az ágyról. – Most nézzük meg, mi történik a kék fickóval!

Dagon megkönnyebbülten kísérte ki a privát szobából, és épp akkor ért a kék alak mellé, amikor Adaos.

A főorvos most egy lézeres szikét tartott a kezében.

– Mit tudsz nekünk mondani? – kérdezte Dagon.

– A vér Purveli!

Dagon ledöbbent. – Biztos vagy benne?

– Igen! A kék pedig egy ismeretlen fém, ami folyékony formában marad, hacsak meg nem fagy, vagy fel nem melegítődik négyszázhúsz goganra. – A homlokát ráncolva zsebre dugta a lézeres szikét, és óvatosan megszorította Eliana kezén a stabilizátort. A lány mozdulatlan maradt, amíg megvizsgálta. – Nem látom a fém nyomát a bőrén! De mintát kell vennem a véréből, hogy lássam, mennyi szívódott fel, és teszteket kell futtatnom, hogy meggyőződjek arról, hogy nem mérgező a fajtájára!

Dagon riadtan nézett a lányra.

– Jól vagyok! – biztosította őket.

Adaos nyugtalanul figyelmeztette: – Ez akár lassan ható méreg is lehet!

Megrázta a fejét, és a betolakodóra mutatott. – Nem lenne már halott, ha az lenne?

Adaos a kék alakra pillantott. – Az általa viselt öltözék blokkolja az érzékelőinket! Lehet, hogy már meghalt!

A lány szemöldöke felrepült. – Akkor mi a faszért állsz itt, és velem beszélgetsz?

Dagon a szoba felé intett, ahonnan éppen érkeztek.

– Vegyünk vérmintát, hogy megbizonyosodjunk...

– Nem! – erősködött a lány. – Jól vagyok! Bízzatok bennem, srácok! Nagyon nehéz engem megölni! Ha vérmintát akartok venni, azt később is lehet!

Amikor Adaos habozott, Dagon a behatoló felé biccentett.

– Folytasd!

Adaos előhúzta a lézeres szikét. A betolakodó homlokának a közepe fölé helyezve, egy bemetszést hajtott végre, amely végighaladt egészen az ágyékáig. További négy bemetszést ejtett a behatoló lábain és karjain. Miután elkészült, Adaos a szikét egy közeli tálcára tette, és a kék bőrszerű külsőt széthúzta a vágások mentén.

Ragacsos, kék folyadék ömlött ki, hogy bevonja az orvos kezét. Több lefolyt az asztalra, majd nagy placcsanással a földre esett.

Eliana homlokráncolva nézett.

– Ha úgy gondolod, hogy mérgező, akkor nem kellene kesztyűt vagy valami ilyesmit viselned?

– Viselek! – mormolta, figyelmét a betegre összpontosítva.

Dagon feltételezte, hogy Eliana számára úgy tűnik, hogy nem. Ám Adaos a kezét és a karját tiszta folyadékkal permetezte be, ami védőgátat képezett, mielőtt megérintette a rejtélyes alakot.

Még több kék zuhant le a padlóra, állaga valahol a folyékony és a szilárd anyag között volt.

 – CC! – parancsolta Adaos – aktiváld a fertőtlenítő robotokat!

Kis, négyzet alakú takarító robotok jöttek elő az egyik alsó szekrényből a helyiségben, és felsorakoztak a padlón, felszívták a folyadékot, és fertőtlenítőszerrel borították be a padlót.

Dagon lepillantott Elianára, hogy felmérje a reakcióját.

A lány figyelte milyen ügyesen dolgoznak a kis robotok, majd csillogó barna szemekkel nézett fel rá.

– Hadd találgassak! – mormolta. – Akarsz egyet!?

A fogait kivillantva vigyorodott el. – Igen, kérlek!

Vidámságát elrejtve, a parancsnok figyelme visszatért a vizsgálóasztalra.

Adaos parancsára egy mechanikus kar ereszkedett le a mennyezetről, és fehér habbal vonta be a behatolót.

Ahogy Eliana karján is, a hab feloldotta a kék anyagot, hátrahagyva...

– Purveli hím! – mondta Dagon, zavartan tanulmányozva.

– Úgy tűnik, meglepődtél! – jegyezte meg Eliana.

– Meg is! Bár a Purveli nem tartozik az Aldebari Szövetségbe, soha nem mutattak ellenséges szándékot a Szövetség tagjai felé.

A hím karcsúbb volt, mint a többiek, akikkel Dagon korábban találkozott, de ott voltak az alig észrevehető pikkelyek, és bőrének ezüstös árnyalata, amelyről Dagon tudta – minden különösebb ellenőrzés nélkül –, hogy elöl halványabb, hátul sötétebb. A Purveli hosszú haja ezüstös tincsekként lógott az asztalon, amelyek szárazon feketének tűnnének. És bár Eliana ökle behatolt a Purveli öltözékébe, csak a pengéje szúrta át a mellkasát.

Eliana kíváncsian tanulmányozta a férfit, amíg Adaos tovább olvasta az értékelést.

– Akkor miért dolgozik ez a gathendiekkel?

– Nem tudom! Általában eléggé maguknak valók! Ilyenről még nem hallottam! – Adaosra nézett. – Meghalt?

Adaos megnézte a tabletjén a leolvasás eredményeit. – Nem! De hamarosan igen, ha nem foltozom be a sebet a mellkasán!

– Akkor csináld! – utasította Dagon.

Adaos hívott még két orvost segítségül.

Eliana a földre mutatott, ahol a tisztító robotok felszívták az utolsó titokzatos kék anyagot is. – Hogyan látott és lélegzett az alatt a cucc alatt?

Dagon a Purveli bordáira mutatott, amelyen párhuzamos hegek sorozata látszott. – A Purveli élhet szárazföldön is, vagy a tengerben is! – Megfogta a lány ép kezét, és hátrébb húzta, amikor Adaos és a többi orvos elkezdték orvosolni a Purveli sebesülését.

Eliana lábujjhegyre állt, és próbált az orvosok között kukucskálni. – Azok ott kopoltyúk?

– Igen! Amikor a szárazföldön tartózkodnak, a Purveli a miénkhez hasonló tüdőket használ az oxigén felvételéhez a levegőből. A tengerben a kopoltyúikkal vonják ki az oxigént a vízből.

Adaos felmordult. – Lehet, hogy ennek a kopoltyúi nem menthetők meg! Bármilyen fém is található a kék folyadékban, súlyosan károsította őket! Ha nem tudom megjavítani a tüdejét, akkor meghal!

Eliana nyugtalan pillantást vetett Dagonra.

– De a tüdejét meg lehet javítani, igaz? Úgy értem, a fejlett orvosi ismereteitekkel bármit meg tudtok oldani!

Adaos megvonta a vállát. – Ha csak a szúrt seb lenne, igent mondanék! De a kék folyadék beszivárgott a sérült tüdőbe, és ez bonyolítja a helyzetet!

Dagon gyakorlatilag látta, ahogy a szorongási szint emelkedik a lányban. – Mi a gond? – Vajon azt hiszi, hogy hibáztatni fogja, ha a Purveli meghal, mielőtt sikerülne belőle információkat kihúzni? – Tudom, hogy nem akartad megölni, Eliana!

– Tudom! És értékelem, hogy nem haragszol emiatt!

– Ha nem állítottad volna meg, tovább folytatta volna a bombák robbantását, még sok embert megsebesítve és tönkre téve a hajót!

– Tudom! De...

– Mi a baj?

A nő a fejét ingatta. A homlokát összeráncolta, miközben sarkait visszaengedte a padlóra, és váltogatta a súlyát a lábain – ami nyugtalanságának szemmel látható jele volt.

– Sok embert megöltem már az évek során, Dagon! Rengeteg vámpírt. De mindegyikük vagy már megőrült, vagy jó úton volt, hogy őrültté váljon, és ártatlan férfiakra, nőkre és gyermekekre vadászott. Amikor szembe szálltam velük, tudtam, hogy megölve őket, számtalan életet menthetek meg, mert tudtam, hogy rossz fiúkról van szó, akik még rosszabb állapotba kerülnek, ha nem tenném meg! – A Purvelire mutatott. – De mi van akkor, ha ő nem rossz fiú?

– Egy gathendi szagát viseli, és együttműködött az ellenségeinkkel! – emlékeztette. – Ugyanazokkal az ellenségekkel, akiknél úgy véljük, hogy most van a barátod! Miközben a robbantásaival igyekezett működésképtelenné tenni a hajónkat, megsebesítette az embereimet! És a népe minden meghívást elutasított, hogy csatlakozzanak az Aldebari Szövetséghez!

Eliana mély lélegzetet vett, majd lassan fújta ki. Nyugtalan mozdulatai megszűntek.

– Igaz! Ez nagyon rossznak néz ki!

– Az embereim nem állnának őrségben, ha nem így lenne!

– Oké! – A lány figyelme visszatért a műtőasztal körüli tevékenységekre. – De neked van ez a... Ugye, Adaos? Ugye, nem engeded, hogy egy ilyen nyomorult dolog, mint ez a fura, kék ragacs, megakadályozza, hogy megmutasd nagyszerű képességeid, és megmented a Purveli életét?

A főorvos olyan hangot adott ki, amelyről Dagon nem tudta eldönteni, hogy nevetés vagy inkább horkantás.

– Igen, Eliana! Van!

 

 

Dagon vonakodva hagyta, hogy Eliana a gyengélkedőn maradjon, míg ő a hídra tartott.

Barus a homlokát ráncolta, amikor belépett.

– CC azt mondta, hogy a behatoló Purveli.

– Igen!

Zavarodottság jelent meg helyettese arckifejezésén.

– Hány robbanószert akart felrobbantani?

– Efren amennyit talált a táskájában, bőven elegendő lett volna minden hajtómű megrongálásához, és még maradt volna néhány!

– Tehát nem tudtunk volna kitérni, ha megtámadnak bennünket!

– Igen! – Dagon a navigációs tisztjéhez fordult. – Galen, figyeld mind a gathendi, mind a Purveli hajókat! Vesd be az extra szemeket, méghozzá maximális nagyítással! – Ha bármilyen hajó is van a Ranasura radartávolságán túl, ami csak arra vár, hogy leálljon, tudni akart róla.

– Igen, parancsnok! – Galen visszafordult az állomásához, és halkan beszélni kezdett, minden segédnavigátort a hídra hívva.

Barus a fejét ingatta. – Miért működne együtt a Purveli a gathendiekkel? Tisztában vannak vele, hogy milyen szörnyűségeket követtek el azok a grunarkok!

– Ezt a kérdést is fel akarom tenni a foglyunknak, ha életben marad! Többek között!

A híd ajtaja kinyílt, és Cobus főmérnök lépett be.

Dagon biccentett neki. – Cobus, mit tudsz jelenteni?

– Hét ember megsebesült. Egyik sem végzetesen. – Megrázta a fejét. – A robbanások nagyságát figyelembe véve, meglepő, hogy senki sem halt meg!

Dagon csak egy futó pillantást vetett a károkra, amikor ő és a többiek a betolakodót üldözték, de egyet kellett értenie.

– Megsérültek maguk a hajtóművek?

– Nem! – Cobus hangja értetlenséget tükrözött. – Csak azok a rendszerek, amelyek működtették!

– Mennyi ideig tart a javítás?

Az idősebb férfi megvakarta az állát, koromnyomokat hagyva rajta. – Nyolc óra!

Barus a homlokát ráncolta.

– Képesek lennénk felismerni minden olyan hajót, amely csak pár órányi távolságra van tőlünk, és meg tudnánk csinálni a javításokat, és harcra készek lennénk, mielőtt elérnének minket! Miért nem pusztította el magukat a hajtóműveket és késleltetne tovább minket?

Dagon elgondolkodott a lehetséges magyarázatokon.

– Vagy szereztek egy új radarelhárító technológiát, ami lehetővé teszi számukra a rejtőzködést, vagy nem vették figyelembe annak a lehetőségét, hogy elkaphatjuk a Purvelit, mielőtt megrongálta az összes hajtóművet, és egyszerűen azt tervezték, hogy elveszik tőlünk a hajót, minél kevesebb kárt okozva. Egy mozgásképtelen hajó, sokkal kevésbé lenne hasznos számukra.

Barus káromkodni kezdett.

– De – folytatta Dagon – vajon folytatják-e a gathendiek a tervezett támadást, ha látják, hogy hajónk még mindig mozgékony és – minden külső megjelenés szerint – sértetlen?

Két hajtómű elvesztése csupán kicsit lassította le őket. Még mindig a lehető leggyorsabban száguldottak a K-54973 felé, remélve, hogy ott megtalálják Avát.

Az emberei eddig kevés információt ástak elő erről a bolygóról. A napjától való távolsága azt jelezte, hogy a becsült hőmérséklet a felszínén, megfelelő az életben maradáshoz. Mind a szárazföldek, mind az óceánok jelenléte azt sugallta, hogy olyan légköre van, amely ugyanazt támogatja. Azon túl...

Igazából fogalmuk sem volt, mire számíthatnak. Távolsági érzékelőik egyetlen hajót, űrállomást vagy műholdat sem észleltek a bolygó körül. De ez nem azt jelentette, hogy nincsenek települések vagy civilizációk. Mint ahogy azt sem jelentette, hogy a bolygón élő lényeknek hiányzott volna az űrben való navigálás képessége. Küldhettek egy hajót, hogy vizsgálja meg a kapszulát, és visszavihették Avát a bolygójukra.

– Még ha a Purveli működésképtelenné tette volna az összes hajtóművet is – elmélkedett – megmaradtak a fegyvereink és a vadászgépek – így is, úgy is csata lett volna!

Ennek nem volt semmi értelme. A gathendiek tolvajok voltak. Nem rombolták le azokat a dolgokat, amiket meg akartak szerezni. Nem bombázták a bolygókat, és semmisítették meg az ott lakó civilizációk infrastruktúráját, hogy úgy szerezzék meg. Ehelyett megtalálták a lakosság megsemmisítésének módját csaták nélkül, és csak arra vártak, hogy az összes értelmes lakos meghaljon, mielőtt beköltöznének és átvennék a díjat.

Barus megrázta a fejét. – De miért támadnának meg minket? Mi egy segoniai csatahajó vagyunk, aki az Aldebari Szövetség támogatását élvezi!

– Tudják, hogy Eliana a fedélzeten van! – káromkodott Dagon.

Barus egy pillantást vetett rá. – Mi?

– Biztosan tudják, hogy Eliana a fedélzeten van! Vagy legalábbis gyanítják! Nincs más magyarázat!

A gathendiek nem kockáztatnák a konfliktust egy segoniai csatahajóval – egy olyan konfliktussal, ami életekbe és vadászgépeikbe kerülne a Ranasura feltehetően sérült manőverezési képességei ellenére –, ha nem lennének biztosak abban, hogy olyan kincset birtokol, amelyet nagyon szerettek volna megszerezni.

– Dagon parancsnok!

Felnézett, miközben Adaos hangja hallatszott a hangszóróból.

– Igen?

– A Purveli magához tért!

Dagon sarkon fordult, és elhagyta a hidat.

 

 

Eliana elbűvölten tanulmányozta a Purvelit. Az összes földönkívüliek közül, akikkel a Föld elhagyása óta találkozott, külsejében ő volt a leginkább... nos... idegen.

Arcvonásai hasonlítottak egy emberéhez. Vagy egy lasaraihoz, egy segoniaihoz vagy egy Yonához. Ha bolygóiknak hasonló a légköre, akkor úgy vélte, nem meglepő, hogy a rajtuk élő értelmes humanoid életformák is hasonlóak.

A szeme alatti sötét karikák, és beesett arca ellenére, a Purveli jóképű volt. Ezüstös haja feketére sötétedett, amikor megszáradt. A szemöldöke és az arcán a borosta is. Bár törzsén kopoltyúkat viselt, arcán nem volt semmi halszerű. Nem voltak nagy, kidomborodó szemei, vagy hatalmas tátogó szája. Valamint uszonyokat sem látott a teste többi részén.

Karjai és lábai hasonló izomszerkezettel rendelkeztek, mint az embereké, de az alkata inkább egy maratonfutóé volt – olyan sovány volt, hogy kilátszottak a bordái a kopoltyúi alatt. A kezén is, és a lábán is, a körmei rövidre voltak vágva. Egyik-másik úgy nézett ki, mintha túl rövidre lett volna vágva, és nyers rózsaszín foltok maradtak. Az a rövid pillantás, amelyet az ágyékára vetett, mielőtt Adaos leborította volna egy lepedővel, nem okozott meglepetést – a hajához hasonlóan, ez a szőr is feketévé vált, mire megszáradt. Az emberekhez hasonlóan egy hímvesszője és két heréje volt – ezért a népének ugyanúgy kell szaporodnia, mint az embereknek. Semmiféle tojásrakás, vagy valami más.

El kellett ismernie, hogy Adaosnak rengeteg türelme volt. Kérdésekkel bombázta az orvost egész idő alatt, amíg ő és asszisztensei műtötték az idegent. Miután a Purveli állapotát stabilizálták, a többi orvos visszavonult, hogy megvizsgálja a betegeket a hátsó helyiségekben, Adaos pedig a kék ragacs maradékát és a behatolóból kimetszett darabkákat vizsgálta. Most is valamit motyogott magában, miközben egy olyan képernyőt nézett, ami a mikroszkópon keresztül látható sejtszerkezetet ábrázolta felnagyítva.

A lány figyelme visszatért a Purveli arcára. Adaos szerint, teljesen normális kinézetű orra és szája van, ami könnyen átállhat a levegő befogadására és a tüdejéhez vezetésére, a kopoltyúi helyett.

Annyira menő!

Milyen lenne, ha oxigéntartály nélkül, határozatlan ideig a víz alatt lehetne maradni? Eliana nagyon szeretett úszni. Ahogy Ava is. Ez összekötötte kettejüket, amikor megismerkedtek a Kandovaron. Ava irigyelte Eliana képességét, hogy rendkívül hosszú ideig képes visszatartani a lélegzetét, és nagyon szerette hallani a titokzatos, játékos delfinekről és fókákról szóló meséit, mivel sokkal hosszabb ideig maradt a víz alatt, mint ahogy a lények megszokták, hogy embereket látnak.

Távolról nézve a Purveli teste nagyon hasonlított az övéhez, bár ezüstös árnyalata volt, és mintha egy finom olajréteg lett volna a bőrén, ami bizonyos megvilágítás mellett szivárványszínben játszott. Közelebbről megvizsgálva halvány mintát látott, ami azt jelezte, hogy inkább valami pikkelyhez hasonló borítja.

Pikkelyek, amelyek egységét több heg is megbontotta.

Eliana közelebb lépett, a kíváncsiság mágnesként vonzotta.

– Megérinthetem? – kérdezte halkan.

Adaos, anélkül, hogy felnézett volna arról az akármiről, amit tanulmányozott, felvonta a szemöldökét. – Miért akarod?

– Hogy lássam, milyen érzetet keltenek a pikkelyei!

Sóhajtva felpillantott, ellenőrizte, hogy a Purveli csuklója és bokája körül elhelyezett bilincsek a helyükön vannak, majd bólintott.

– Rajta!

A lány Maarevre, Lidenre és Efrenre pillantott.

Maarev felvonta a szemöldökét.

A másik kettő vigyorgott, jót szórakoztak a lány elbűvöltségén.

Eliana ujjával megérintette a Purveli karját, a könyökhajlat közelében. Lehet, hogy pikkelyei vannak, mint egy halnak, de egyáltalán nem volt nyálkás. És a pikkely olyan puha volt, mint a bőr.

Felhúzta az ujját a bicepszén a válla felé, úgymond a száliránnyal szemben, hátha más érzés lesz.

Dehogy. Még mindig puha.

Visszafelé haladt a karján, átugorva a bőrszerű bilincset, hogy megérintse a kezét. Sokkal nagyobb volt, mint az övé, majdnem akkora, mint Dagoné. Kicsit oldalra fordította, hogy megnézhesse a tenyerét.

Világosabb volt, mint a keze feje, több helyen vágás volt rajta, valamint hegek keresztezték egymást.

– Védekező sebek – mormolta. Az érintése könnyed volt, és gyengéden szétnyitotta két ujját, és egy rugalmas hártyát talált közöttük, amely szinte az első ujjpercéig húzódott.

– Óvatosan! – figyelmeztette halkan Maarev.

Eliana bólintott, de továbbra is közömbös maradt. Ha a Purveli felébred és próbálná megragadni, könnyedén kiszabadítaná magát a fogásából.

Elengedve az ujjait, a nő lehajolt, és megpróbált bekukucskálni a csuklóján lévő bilincs alá. Nem nagyon lehetett, de a nőnek sikerült annyira felemelnie a bőrszerű bilincset a bőréről, hogy észrevegyen néhány sebhelyet a bőrén – néhány régebbit, és néhány újat. Olyan sebhelyek, amelyeket nem azok a bilincsek okoztak, amelyekkel most lekötötték, mivel még nem küzdött ellenük.

Kellemetlen érzés telepedett a gyomrába.

A lány kiegyenesedett. Tekintete a Purveli fedetlen mellkasára tévedt. Miután a lehető legnagyobb mértékben megjavította a betolakodó tüdejének károsodását, Adaos átlátszó géllel vonta be az összezárt bemetszést, ami gumiszerű anyaggá szilárdult meg, és segítség nélkül tapadt a beteg bőrére. Eliana összehasonlította a pengéje által hagyott sebhelyet, a Purveli testének más területein jelen lévő hegekkel.

Noha a többi heg hosszabb volt, mint amit tőrével hagyott, elég vékonyak voltak ahhoz, hogy egy lézeres szike ejtse őket.

Valami megérintette az ujjait.

Megugorva nézett le.

Úszóhártyás ujjak nyúltak az övé felé. Az imént tanulmányozott csukló nekifeszült a bilincsnek, megfeszítve felette az alkar izmait.

Amikor a lány tekintete az erőlködő izmokon felfelé haladt a Purveli arcáig, elakadt a lélegzete.

A férfi ébren volt, és ragyogó ezüst szemekkel meredt rá.

Adaos beszélt a háta mögött.

– Dagon parancsnok! A Purveli magához tért!

Öntudatánál volt. És a szemeit nem vette le Eliana arcától, miközben továbbra is a lány felé nyúlt.

Hallotta, ahogy a szívverése felpörgött. De valamilyen oknál fogva nem gondolta, hogy az ezüstszín szemekben olvasott félelmet bűntudat váltotta ki.

Hagyta, hogy az ösztöne vezesse, és a nő megfogta a kezét.

A Purveli azonnal megszorította.

Maarev, Liden és Efren gyorsan előre léptek, és ellenvetésüknek adtak hangot, szavaik összemosódtak, ahogy mind egyszerre beszéltek.

Felemelte a kezét, hogy elhallgattassa őket, és tekintetét a Purvelire szegezte.

– Földlakó! – krákogta mély és rekedtes hangon. Nedvesség töltötte meg a szemét, és fájdalmasan elvigyorodott.

– Igen! – válaszolta a lány angolul. Amikor úgy tűnt, hogy nem értette meg, a nő átváltott segonra, és most kétszeresen örült, hogy olyan gyorsan megtanulta a nyelvet. Csekély az esélye annak, hogy a behatolónak olyan fordítója legyen, amely lehetővé teszi számára az angol megértését. – Földi vagyok.

A páciens óvatosan pillantott a harcosokra, majd visszatért a tekintete a lányre. – Hol?

– Azon a segoniai hajón vagy, amelyet szabotálni próbáltál! – A harcosoknak nem tetszett, hogy ezt elárulta, de Eliana kételkedett benne, hogy ez új hír lenne a Purvelinek. Ezek az ezüst szemek csillogtak az intelligenciától.

– Láttál már olyanokat, mint én?

Dagon lépett a kórterembe. Emberei figyelő testtartását vette fel, majd Elianára összpontosította figyelmét.

A Purveli bilincse megfeszült.

Dagon arckifejezése elsötétült. – Lépj el mellőle, Eliana!

A lány pillantása találkozott a férfi viharos tekintetével, amikor az ágy másik oldalára állt.

– Nem fog bántani!

– Nem tudhatod!

– De igen! És te is! Láttad, hogy milyen erős vagyok! Meg van bilincselve, és gyenge a sérüléseitől. Nem bánthat!

– Nem foglak bántani! – ígérte neki rekedten a Purveli.

Dagon mérgesen nézett le rá.

– Most, hogy az őrizetünkben vagy, nem fogod! De nem tagadhatod, hogy ez volt a szándékod, amikor felszálltál a hajómra!

Eliana Dagonra meredt.

– Mi?

Nem nézett el a Purveliről.

– A hajtóművek kiiktatása, egy olyan terv része volt, amelynek sikerével, azt remélted, hogy a gathendiek elfogják Elianát, nem igaz?

Basszus! Igazán? Eliana is a Purvelit nézte.

– Mióta? – zihálta a férfi.

Dagon felvonta a szemöldökét. – Mióta tudom?

A Purveli a csuklóján lévő bilincsekre pillantott, majd Dagonra nézett. Újra próbált megszólalni, de végül csak morgott a frusztrációtól és a fájdalomtól.

Eliana a homlokát ráncolta.

– A Purveli nép tagjai nem ugyanúgy beszélnek, mint mi? Azért fáj a torka, mert általában nem kommunikációra használja?

Adaos válaszolt, amikor odalépett mellé. – De igen! De nagyon nagy károsodást szenvedett azáltal, hogy lenyelte és belélegezte az általad kék ragacsnak nevezett cuccot. A fémek és a méreganyagok, amelyeket az érzékelőink átveréséhez használt, szintén megégették a testét.

Megégett… hogyan? – Mint egy vegyi égés?

– Igen!

Vajon a Purveli tudta, hogy az árt neki, amikor felvette a kék öltözéket?

– Nem enyhíthetnéd a fájdalmait a kommunikáció megkönnyítése érdekében? – Meg kellett tudnia mindent, amit csak tudott Aváról.

Dagon és Adaos vizuálisan konzultáltak egymással.

– Mi az? – kérdezte a lány, ahogy a pillanat elnyúlt.

– Adtál neki nahalae-t? – kérdezte Dagon.

– Igen – válaszolta Adaos.

Eliana oda-vissza nézett közöttük. – Mi az a nahalae?

Dagon a betolakodót tanulmányozta.

– A Purveli telepatikus nép. Ez a képesség teszi lehetővé számukra, hogy a víz alatt tudjanak kommunikálni egymással. De a nahalae növényből származó gyógyszer megfosztja őket ettől a képességüktől.

Tehát a Purveli most csak annyit tehet, hogy megpróbál hangot kiadnia a sérült torkán keresztül?

– Vissza tudod fordítani? Úgy értem, van valami, amit adhatsz neki, hogy ismét tudja használni a telepátiáját, hogy kikérdezhessük?

Amikor mindkét férfi lassan reagált, a nő megrázta a fejét.

– Mi az? Mi a baj?

Dagon arcán megrándult egy izom, amikor sötét pillantást vetett a betolakodóra.

– Van ilyen gyógyszer, de nem lenne észszerű használni! A Purveli képes fegyverként használni a telepátiáját!

Meglepetés futott át a lányon.

– Tényleg? – Jó néhány telepatikus Halhatatlan Őrzőt ismert a Földön. És az egyetlen használati módjuk csak az volt, hogy hívatlanul kotorásztak mások gondolataiban, és leleplezték titkaikat.

Elengedte a Purveli kezét, és elhátrált pár lépést.

– Hogyan?

– Olyan hangot bocsáthatnak ki a fejedben, amely megsüketít, és akkora fájdalmat okoz, hogy összeesel – mondta Dagon komor arccal. – Ha folyamatosan bocsátják ki a hangot, akkor a károsodás állandó marad!

Bassza meg!

– Vagy haszálhat senshit, ami megnöveli a koponyán belüli nyomást, amíg a szemed, a füled és az orrod el nem kezd vérezni, és vagy elveszíted az eszméletedet, vagy meghalsz!

A földi telepaták biztosan nem voltak erre képesek.

Nos... Seth talán képes lett volna. A legidősebb Halhatatlan Őrző olyan hatalommal bírt, hogy nagyon kevés volt, amit nem tudott megtenni.

– Mi az a senshi? – kérdezte. A fordító, amit használt, nem talált angol megfelelőt, és a tanulmányozásai során nem találkozott ezzel a kifejezéssel.

– Ez egy olyan hanghullám, amelyet a legmélyebb vizekben használnak tájékozódásra – válaszolt Adaos.

Mint az ultrahangos mélységmérés? Csak mások számára halálos.

– Ha ez igaz – mondta lassan –, akkor miért nem adott ki senshit, amint rájött, hogy felfedeztük a falakban?

Adaos a háta mögötti képernyőn lévő kék képre mutatott.

– A kék folyadék, amit belélegzett és felszívódott az öltözékéből, nahalae-t tartalmazott.

Ennek nem volt semmi értelme.

– Miért akadályozná saját telepatikus képességeit?

Dagon pillantása találkozott a lány tekintetével.

– A nahalae blokkolja mások telepatikus képességeit, hogy olvassanak a gondolataiban! Ha úgy gondolta, hogy van a fedélzeten egy lasarai, meg akarta akadályozni, hogy olvasson a gondolataiban és a szándékaiban.

Vagy ha ő és a gathendiek már rájöttek, hogy Eliana és barátai nem átlagos emberek, és azt gyanítják, hogy néhányuk telepatikus...

– Nem tudtam, hogy mikorra tisztul ki a szervezetéből az öltözéke által a testébe jutott nahalae – mondta Adaos –, és nem akartam veszélyeztetni a legénységet! Ezért én magam is adtam be neki valamennyit.

A legénység. Nem a legénység egy része, vagy az orvosi részleg emberei, hanem a legénység.

Mind az egész átkozott hajón.

Eliana Dagonra nézett.

– Meg tudja csinálni? Ki tud adni a Purveli egy senshit, amely képes ártani mindenkinek a Ranasura fedélzetén?

– Igen! Ezért gondolja a Purveli, hogy nincs szüksége szövetségesekre!

Nos, a fenébe is, esélytelen, hogy hagyni fogja, hogy a Purveli használhassa ezt a szarságot Dagonon és a többieken.

Olyan gyorsan mozdulva, hogy elmosódott, Eliana előhúzta a tartalék tőrét, és a Purvelire ugrott, a penge hegyét az egyik szem fölé helyezve, az arca alig néhány centire volt az övétől.

Dagon és a többiek elindultak. Valaki felzihált.

A Purveli meglepetten összerándult, és fájdalmas morgást hallatott, miközben a szeme elkerekedett és a pengére összpontosított.

– Ne a pengét nézd! – parancsolta a lány hűvös, halálos hangon. – Rám nézz!

A szobában mindenki megmeredt.

Eliana elkapta és megtartotta a Purveli tekintetét.

– Gyors vagyok! – figyelmeztette halkan a nő. – Gyorsabb, mint amit el tudsz képzelni! Erős is vagyok! – A lány lepillantott a férfi mellkasára, majd ismét a szemébe nézett. – Én vagyok az, aki átütötte a falat és megszúrtalak! – A nő lejjebb engedte a pengét, már annyira közel a szeméhez, hogy a szempillái megérinthették volna, amikor pislog. – Én állítottalak meg! És újra megállítalak, ha senshivel, vagy bármilyen más burával, a telepatikus arzenálodból, próbálsz nekünk ártani! Nem ismersz, és valószínűleg nem is félsz tőlem, de kellene! Nem akarod, hogy az ellenséged legyek! Ezek az emberek a barátaim! Törődöm velük! Ha csak egy enyhe fejfájást is okozol nekik, akkor olyan fájdalmat fogok okozni neked, amilyet még nem éltél át! – Ismét a férfi testére pillantott, majd vissza a szemébe. – És ezek a hegek, amik a testeden vannak, semmik sem lesznek azokhoz képest, amelyeket én adok neked... ha egyáltalán életben hagylak!

Az egyik harcos egy csodálattal teli, halk káromkodást hallatott.

De Eliana továbbra is csak a Purvelire figyelt, hogy felmérje a reakcióját.

De egyáltalán nem azt látta a szemében, amire számított.

Azok az ezüstszín szemek, amelyek állták a tekintetét, nem teltek meg félelemmel vagy nehezteléssel, daccal vagy akár fáradt megadással.

Tele voltak reménnyel.