7.-8. Fejezet

 

7. fejezet

Fordította: Szilvi

 

Néhány órával később Eliana gyomra elkezdett korogni, jelezve, hogy Dagon távozása óta eltelt néhány óra. Neki és Joralnak sikerült tökéletesíteniük a katanák, shoto kardok, saik, tőrök terveit, és épp az utolsó dobócsillagot fejezték be, amikor a nehéz csizmák dübörgése felhangzott mögöttük.

Eliana a válla fölött pillantott hátra. A szíve gyorsabban kezdett verni. Boldogság töltötte el, és nem tudta visszatartani a mosolyt.

Dagon.

Megint tinédzsernek érezte magát. És ez tényleg árulkodott valamiről, hiszen rohadtul idős volt már.

– Szia!

Jóképű vonásain vidámság ragyogott. – Látom, még mindig nagy munkában!

– Igen! Utánad Joral az új kedvenc emberem! – közölte bizalmasan, hangosan suttogva, és kacsintott hozzá.

A fegyvertervező kuncogott.

– Azt hiszem, befejeztük, parancsnok! Azonnal nekilátok a fegyvereknek! Addig... – Átment egy csupasz falhoz, és megérintette. A felszínén egy ránc keletkezett. Aztán egy része visszacsúszott, hogy felfedje a fegyverek arzenálját.

Eliana elmosolyodott. A David és Seth otthonában található fegyverraktárakra emlékeztette.

Amikor Joral visszatért, egy tokban trónium robbantót, és egy hüvelyben, tőrt nyújtott neki.

– Talán ezek is megteszik, amíg a tieid elkészülnek!?

– Köszönöm! – Eliana a dereka köré fűzte a tok övét, és rögzítette. Nála jóval nagyobb férfiak számára készült, megereszkedett és lecsúszott a csípője köré. A hüvelyes tőrt a combjára erősítette az ellenkező oldalon. Miután végzett, kiegyenesedett.

– Ahhhh! Sokkal jobb!

Joral összefonta a karját, és mosolyogva ingatta a fejét.

– Te valóban egy harcos vagy!

– Igen! – A gyomra ismét megkordult.

Dagon elvigyorodott.

– És legyen egy harcoshoz való étvágyad is! Szeretnél csatlakozni hozzám az utolsó étkezéshez?

– Szeretnék!

Miután még egyszer megköszönte Joralnak a segítségét, búcsúzóul odaintett a többi férfinak, és elindult kifelé Dagon oldalán.

Csöndben sétáltak a folyosón a lift felé.

– Bocsánatot kérek! – mormolta a férfi.

Még a hangja is tetszett neki. Olyan mély és morajló. Azon tűnődött, vajon mennyire lehet mély, amikor elönti a kéj, majd magában megrótta magát, amiért hagyta, hogy gondolatai ebbe az irányba kalandozzanak.

– Miért is?

– Nem akartam ilyen sokáig távol maradni!

– Rendben van! Van már valamilyen fegyverem, szóval jól éreztem magam! – Ugrató pillantást vetett rá. – Mi van veled? Hogy ment a munka? – megbökte a könyökével. – Hiányoztam?

– Igen! – mosolyodott el a parancsnok.

És a fenébe, nem felgyorsította a pulzusát ez a beismerés!?

– Jó!

A felvonó a második fedélzetre vitte őket.

Dagon elmesélte a távolléte alatt végzett munkák egy részét, beleértve a lasarai parancsnok, Tiran hívását is.

– Van egy hírem a lasarai hercegről!

A nő megállt, és nem tudta megmondani a férfi hanghordozásából, hogy ez jó vagy rossz hír lesz-e.

– Igen?

– Őt, földi életpárját és gyermeküket kimentették, és biztonságosan elszállították Lasarára.

Megkönnyebbülés töltötte el a lányt. Lisa, Taelon és a kis Abby biztonságban voltak.

– Bárki más?

Bólintott. – Négy Yona harcos volt velük!

– Jó! – Ez azt jelentette, hogy Ari’k és az a három Yona is életben maradt, akiket a királyi párral látott. Aztán a homlokát ráncolta. – Gondolom, aki megtalálta őket, elég messzire kellett utaznia, hogy hazavigye őket! Miért nem mondták el hamarabb a lasaraiak?

– Úgy döntöttek, hogy az információkat titokban tartják, amíg a herceg és családja vissza nem tér lasarai földre.

– Tehát, hogy a gathendiek ne támadhassák meg a hajót, amelyen vannak?

– Igen!

– Beszélhetek Lisával és Taelonnal? – Nagyon szívesen megerősítené jólétüket a saját szemével.

Megrázta a fejét, arca sajnálkozást fejezett ki. – Ugyanezt kérdeztem én is, feltételezve, hogy kapcsolatba szeretnél lépni velük. Tiran parancsnok szerint, azonban a Lasarával való közvetlen kommunikáció egy ideig csak a saját katonai erőikre korlátozódik!

A lány a homlokát ráncolta, amikor folytatták sétájukat.

– A lasaraiak úgy gondolják, hogy feltörték a kommunikációjukat?

– Még nem találtak hiányosságot a rendszerükben, de...

– Ha a gathendiek azért támadták meg a Kandovart, mert tudták, hogy különleges földi nők vannak a fedélzeten, akkor valahol találkozniuk kellett az információval!

– Pontosan!

– Valaki talált már meg a földi barátaim közül valakit?

– Sajnos nem!

A hír miatt Elianának sírni támadt kedve. Kicsit több mint egy hónap múlt el, és még se hírük, se hamvuk? A menekülési kapszula csak két hónapra elegendő készletet tartalmazott. Ha a lasaraiak és az Aldebari Szövetség többi tagja nem találja meg a barátait a következő hetekben...

– Még mindig keressük őket! – mondta Dagon halkan.

Elfojtva a rettegést és a tehetetlenség érzését, ami azzal fenyegetett, hogy elnyeli, bólintott.

Jobbra és felfelé intett az ajtó előtt, majd kezét a nő derekára tette.

A rajta levő ingen keresztül is melegség szivárgott a lány bőrébe, és egy pillanatra elterelte a figyelmét, amíg beléptek a nagy helyiségbe. Aztán hirtelen megállt.

Eliana az évek során rengeteg éttermet látott már: éttermeket, bárokat, katonai szórakozóhelyeket, bevásárlóközpontok éttermeit, kávézókat a Halhatatlan Őrzőket segítő emberi hálózat központjában, a Kandovaron lévő ebédlőt...

Ez volt messzemenően a legjobb a látottakból. A padló fényesen fehér volt. A hosszú téglalap alakú asztalok helyett kerek asztalokkal büszkélkedhetett, amik mellett hat-nyolc ember foglalhatott helyet. A modern, kényelmesnek látszó székek nagy részét nagy férfitestek töltötték meg. A legénység tagjai rövid sorokat alkottak egy fal előtt, ami egy elviteles étterem rendelési pultjára emlékeztette. Amíg a nő figyelte, a pult mögött álló férfi egy tálcát adott a katonának. De a tekintetét elvonta róluk a túlsó fal.

Elbűvölten bámulta. Mesterséges ablaknyílásoknak látszó valamik díszítették a falakat, de nem a mélyűrben elhelyezkedő csillagokat, hanem olyan tájképeket láthatott, amilyeneket a Földön találhatna, ha ott élne. Aranyló nap süllyedt alá a távoli horizonton, és meleg borostyánfényt vetett a fakó bézs színű, szinte fehér törzsű és sötétzöld lombú fákra. Hegycsúcsok nyúltak a magasba a távolban, és látszólag elhatározták, hogy átszúrják az eget. A fehér – ami szerinte hó lehetett – befedte az impozáns kékesszürke csúcsokat, míg az alacsonyabb szinteken levelek látszottak, a zöldtől az olyan sötétig, ami szinte már fekete, egészen a halvány zöldessárgáig. E hegyek és a süllyedő nap fölött három hold lebegett a sötétedő kék égen, az egyik kicsit nagyobb, mint a másik kettő.

A hegyek tövében, fasorokkal körbevéve, békés rét helyezkedett el. A magas füvek úgy hullámzottak, mint az óceán hullámai, ahogy szellő szállt keresztül rajtuk – hipnotikus és megnyugtató látvány. Helyenként színpettyek szakították meg a zöld tengert – vörös, rózsaszín, lila, kék, fekete, fehér és sárga színekben.

Vadvirágok?

A jelenet végtelen szépsége elbűvölte.

Csönd borult az ebédlőre.

Felnézett Dagonra. – Ez a ti világotok?

– Igen! Ez Segonia!

A műablakok ismét odavonzották a tekintetét.

– Gyönyörű! – jelentette ki áhítatosan. A számítógép képernyője vagy bármi más, valódi ablakként viselkedett, és ugyanolyan szögben árasztott aranyló napsütést az ebédlőbe, mint a nap, ha a jelenet valóságos lenne.

– Az! – értett egyet. – Gyakran hosszú időt töltünk távol tőle, ezért minden hajónkat felszereljük ezekkel, hogy csillapítsuk a honvágyunkat!

Mosolygott. – Az is gyönyörű. És átgondolt. – Aztán észrevette a mozgás hiányát a nagy teremben, és ráébredt, hogy minden jelenlévő férfi mozdulatlan, és őt bámulja.

– Sziasztok! – intett barátságosan feléjük. – Eliana vagyok! Köszönöm mindenkinek, hogy megmentettetek! Igazán nagyra értékelem!

A szikár arcokon puhatolódzó mosoly ragyogott fel, miközben férfias mormogások hallatszódtak, többszörös üdvözletet nyújtva, amelyek összeolvadtak, és a lány mosolyát boldog vigyorra változtatták.

 

 

Dagon megrázta a fejét. Eliana mintha eltökélte volna, hogy mindenkit elbűvöl. Még a legidősebb embere is elmosolyodott a nő üdvözlésére és a köszönetére.

Megnövelve a lány derekán a nyomást, a pulthoz vezette. A sorban álló férfiak mind hátraléptek, amikor ő és Dagon közelebb értek.

Eliana felnézett a férfire. – Ez most neked, vagy nekem szól? Mert engem nem zavar, ha sorba kell állnom!

A férfi elmosolyodott. – Mindkettőnknek szól!

A hajó parancsnokaként már hozzá szokott, hogy mindig a sor elejére engedik, különösen azért, mert általában csak elvette az ételt, és az irodájába vitte, ahol szórakozottan elfogyasztotta, miközben az unalmasabb munkáit végezte. De Eliana nem szokott az ilyenhez, mert suttogva kért bocsánatot a férfiaktól, akik mellett elhaladtak.

Dagon megállt a pult előtt.

Az a férfi, aki szemben állt velük, Dagont mindig Joralra emlékeztette.

Kusgan idősebb férfi volt, őszülő haja rövidre volt nyírva. De egy fiatalabb harcos izmos testalkatával büszkélkedhetett. A rajta látszó heg, amit mintha tűz okozott volna, végigfutott a nyakán, egészen az állkapcsa egy részéig, és kissé féloldalassá tette a férfi mosolyát, miközben üdvözölte őket.

– Dagon parancsnok!

– Kusgan! – biccentett Dagon. – Ő itt Eliana a Földről!

A lány mosolyogva nyújtotta a kezét. – Szia! Örülök, hogy megismerhetlek!

Kusgan nyújtotta az alkarját, miközben őszülő szemöldöke megemelkedett.

– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetlek, ni’má!

– Hívj kérlek, Elianának!

– Köszönöm! Mit adhatok neked, Eliana?

– Fogalmam sincs! – Dagonra pillantott. – Valami javaslat?

Ő a homlokát ráncolta. – Nem ismerem a földi ízlelést, így bizonytalan vagyok abban, hogy mi tetszhetne neked! – Meg kellett volna kérdeznie erről Adaost.

A Kusgan mellett álló szakács, az Eliana mellett álló katonának átnyújtott egy tálcát.

Tanulmányozta a rajta levő ételeket, és mélyet lélegzett.

– Ummmm... – Bár gondosan kifejezéstelenül tartotta az arckifejezését, Dagonnak az a különös benyomása támadt, hogy nem igazán vonzza, amit lát vagy szagol. Megfordult, és elnézett a mögötte sorban álló magas férfiak között. – Szavad ne feledd!

Dagon kíváncsian figyelte, ahogy Eliana átsétál a sorban állók között, és elindul egyik közeli asztal felé. Maarev, Liden, Efren és öt másik harcos nézett fel a közeledésére.

– Helló, fiúk! – mondta mosolyogva. – Ne is törődjetek velem! Csak tegyetek úgy, mintha itt sem lennék!

A férfi vidáman figyelte, ahogy lassan körbejárja az asztalt, és tanulmányozza a tálcáikat, finoman beszívva az egyes ételek illatát. Annyira alacsony volt, hogy a férfiak – még ülve is –, olyan magasak voltak, mint ő, vagy magasabbak

Megállt Maarev mellett, és a tányérjára mutatott.

– Ezt! – Megfordult, és Dagon szemébe nézett. – Azt kérek, amit Maarev eszik, bármi is az!

Maarev Dagonra pillantott, majd vissza Elianára. – Nem hiszem, hogy ez kedvedre való lenne!

Dagon nem látta a tálca tartalmát. – Mi az? – kérdezte.

– Vestuna.

Oh! Nem! Nem akarta, hogy ezt kóstolja meg elsőnek a segoniai ételek közül.

– Igaza van! Nem hiszem, hogy ez tetszene neked!

Eliana a homlokát ráncolta. – Biztos vagy benne? Nagyon jó illata van... mint a habanero paprikával ízesített lasagna.

Maarev megvonta a vállát. – Valószínűleg túl fűszeresnek találnád!

Összeszűkítette a szemét, mintha éppen most sértette volna meg.

– Ó, tényleg? – Vagy esetleg kihívást intézett felé. – Megkóstolhatom?

Maarev ismét Dagonra pillantott.

Vállat vonva intett a barátjának, hogy hagyja rá.

Maarev szelt egy falatot a vörös-zöld edényben lévő ételből, és a lány felé nyújtotta.

Amikor előrehajolt, és összezárta az ajkait, bekapva az ízletes felkínált falatot Dagon hirtelen azt kívánta, bárcsak nemet mondott volna. Minden izma megfeszült a tiltakozástól, mivel valami – amit nem nagyon akart elhinni – féltékenységszerű suhant át rajta. Nem tetszett neki a látvány, ahogy Eliana egy másik férfi edényéből eszik. És biztos, hogy kibaszottul nem tetszett, ahogy Maarev a lány ajkait figyelte, miközben rágott.

Szerencsére, az Eliana bájos vonásain felvillanó arckifejezések hamar elterelték a figyelmét.

Legelőször a meglepetés ragyogott fel az arcán. Azután az elégedettség következett. Azután elkerekedett a szeme. Könnyek szöktek beléjük, amikor az íz és a tűz felrobbant a nyelvén. A Vestuna rendkívül fűszeres volt. Annak ellenére, hogy ő szerette, a földlakók alkata kevésbé robusztus. Nem kellett volna hagynia, hogy megpróbálja. Vagy legalább figyelmeztetnie kellett volna, hogy kisebb falatot kóstoljon.

Gyorsabban kezdett rágni. És még gyorsabban.

Maarev ajka megrándult. Így tett a többi férfi is.

Amint lenyelte a méregerős falatot, Eliana megragadta Maarev poharát, és felhajtotta a benne lévő italt.

A férfiak egy része kuncogott.

Maarev legalább naga levet ivott. Az édes bogyó leve csillapította az égési sérülések egy részét, amikor valaki fűszeres ételeket fogyasztott.

– Ahhhh! – lehelte megkönnyebbülten, amikor letette a poharat. Aztán a tányérra mutatott, és rámosolygott Dagonra. – Mindenképpen ezt kérek! Szeretem a fűszeres ételeket, és ez finom!

A férfiak mind elvigyorodtak. Néhányan felnevettek, és a lány felé emelték a poharukat.

Eliana megveregette Maarev vállát. – Köszönöm!

Dagon mosolyogva ingatta a fejét, miközben figyelte, ahogy a lány sétál visszafelé. Drek, annyira csábító a járása.

– Tele vagy meglepetésekkel, igaz? – kérdezte, amikor a nő csatlakozott hozzá.

– Igen! – válaszolta vigyorogva. – Ez vagyok én! Csak egy született rejtély!

Nevetett és Kusgan felé fordult. – Saláta és egy kis vestuna mindkettőnknek!

– Igen, parancsnok!

Kusgan elment és visszatért két tálcával. Dagonnak egy harcos méretének megfelelő adagot halmoztak fel. Eliana talán feleannyit kapott, ami még mindig többnek tűnt, mint amennyit szerinte valaki az ő méretével meg győz enni.

A nő habozott, majd vonakodva elvette a tálcát.

Dagon tanulmányozta.

– Eliana? Meggondoltad magad? Szeretnél más valamit? – Talán a szájában jelentkező folyamatos égés megkérdőjelezte a további fogyasztás bölcsességét.

– Nnnnnem! – Felpillantott rá habozva, mintha mondani akarna valamit, majd visszafordult Kusgan felé. – Nem, semmi baj! – mondta mosolyogva. – Ez jó lesz! Köszönöm!

Amikor elfordult volna, Dagon elkapta a könyökét. Olyan puha a bőre – jegyezte meg szórakozottan. – Szabadon beszélhetsz, Eliana!

Minden férfi, aki mögöttük, vagy mellettük várakozott, kíváncsian figyelte.

Az ajkába harapott, majd Kusganra nézett. – Nos...

Kusgan türelmesen várt.

– Szemtelenség lenne többet kérni?

Kusgan arca felderült. – Nem, ni’má! – Kinyújtotta a kezét, és elvette a nő tálcáját. – Mennyit szeretnél?

Dagon tálcájára mutatott. – Annyit!

Dagon elvigyorodott. A körülöttük lévő férfiak mind nevettek.

A legtöbb segoniai nő majdnem olyan magas volt, mint a férfiak, de még a seregben lévők sem ettek ekkora nagy adagokat. El sem tudta képzelni, hogy valaki, aki annyira kicsi, mint Eliana, megbirkózik ennyi étellel, de örömmel nézi, ahogy megpróbálja.

– Ahogy szeretnéd! – Kusgan elment, és visszatért egy akkora adaggal, mint Dagoné, és egy kancsó naga lével.

Miután Eliana ragyogó mosollyal és egy „köszönöm”-mel átvette a tálcáját, Kusgan átadta Dagonnak a kancsót.

– Az égés csillapítására! – mondta vigyorogva.

Dagon megremegő ajakszéllel vette át. – Köszönöm!

A körülöttük lévő férfiak eltávolodtak egymástól, lehetővé téve számukra az áthaladást, amikor otthagyták a pultot.

– Leülhetnénk egy ablakhoz? – kérdezte a lány. – Olyan gyönyörű a táj. És nagyon hiányzott a szabadban való tartózkodás azokban a hónapokban, amikor az űrben voltam!

– Természetesen! – vezette végig az asztalok között.

Úgy tűnt, hogy minden férfi, aki mellett elhaladtak, le volt nyűgözve, és jól szórakoztak az általa szállított étel mennyiségén.

Dagon megállt egy üres asztalnál az egyik ablak mellett, és rátette a tálcáját és a kancsót. Aztán kihúzott egy széket Eliana számára, és megvárta, míg leül, mielőtt helyet foglalt volna vele szemben.

Ez az asztal, és a többi, amik az ablakok közelében álltak, kisebbek voltak – nyolc helyett négy vagy öt személy fért el körülötte. Dagonnak azonnal tetszett, hogy ez lehetővé tette számára, hogy szemben üljön vele, és kevesebb asztal választja el őket.

Eliana csodálta az ablakban ábrázolt naplementét. A rájuk ömlő fény szimulálta a nap melegét is. Egy kis elégedett sóhajt kiengedve, Dagonra nézett.

– Ez szép!

Elmosolyodott, és megtöltötte a poharát az édes naga levével.

– Örülök, hogy tetszik!

– Ha ez egy igazi ablak lenne, akkor nem tudnék itt ülni! A napfény megégetne! – Felvette az evőeszközeit, és bekapott egy kis zöldséget.

A férfi mozdulatai lelassultak, miközben teletöltötte a saját poharát is, majd letette a kancsót.

– Egyáltalán nem tudod elviselni a napsugarakat?

Örömmel emlékezett vissza azokra a délutánokra, amelyeket Segonia strandjain, vagy a hegyekben túrázva töltött, amikor szabadságon volt. Elszomorította a gondolat, hogy a nő nem élvezheti az ilyen egyszerű örömöket.

Nyugtalan pillantást vetett a körülöttük lévő asztalokra, majd lehalkította a hangját, hogy senki ne hallja meg.

– Néhány percet kibírok! De ha elég sokáig maradok a napon, hogy megégjek, akkor vérátömlesztésre lesz szükségem! – a szájához emelte a zöldségeket, és kísérletezve kóstolgatta őket.

– Mmmmm!

– Jó? – mosolygott Dagon.

Bólintva nyelt egyet. – A gesztenyebarna levelek spenót ízűek. A narancssárga és a zöld levelek pedig a salátára emlékeztetnek. Néha készítettem otthon salátákat. – Újabb falatot kapott be. – A kis sárga szeletek sárgarépának tűnnek, de dióízűek. Az apró koktélparadicsomra hasonlító dolgok pedig mazsolára emlékeztetnek. Finom kombináció!

– Örülök, hogy tetszik! – Dagon is bekapott egy kis salátát, és megrágta. – Hiányzik a Föld?

Még egy falatot megevett, mielőtt válaszolt volna.

– Hiányoznak a testvéreim. A vadásztársaim, Nick és Rafe. A szekundánsom, Max. Seth, David és a szerzett családom többi tagja!

Nem tett említést arról a családról, amelyikben született. Vajon ők is, mint oly sokan a Földön, rosszul bántak vele a különbözőségei miatt?

– A kintlét is hiányzik! – folytatta a nő. – A holdfény. A hűvös szellő. – Fanyar mosolyt villantott rá. – Azt mondanám, hogy hiányzik a friss levegő is, de az elmúlt évtizedeket nagy légszennyezettségű városban töltöttem, és ott elég nehéz friss levegőhöz jutni!

Dagon kinyúlt, és megérintette az ablak alatti falat. Amikor kivilágosodott a szimbólumok sora, megérintette az egyiket. Az ablak két oldalán áttetsző hologram függöny jelent meg. Megérintett egy másik gombot, majd megnyomott és meghúzott egy rudat.

A függönyök megmozdultak, mintha szellő lebegtette volna meg őket, és jól ismert illatokat hozott Segoniáról.

Fű. Fák. Virágok.

Eliana mozdulatlanná dermedve, lehunyta a szemét. Néhány hajtincse a homlokára hullott.

– Az otthon illata! – suttogta áhítatosan. – Amilyen az ipari forradalom előtt volt! Mint az erdő, ahol gyerekkoromban játszottam!

Dagont megfogta a lány szépsége, és az arcvonásain megjelenő öröm.

A szellő lanyhult.

Kinyitotta a szemét, és nézte, ahogy a holografikus függöny visszahullik az ablakra. Egy pillanattal később a képen ábrázolt füves terület hullámozni kezdett. A függönyök ismét gyengéden meglebbentek, még egyszer megjutalmazva őket a szabadban érezhető édes illatokkal.

Dagonra nézett.

A férfi szíve erősen kezdett kalapálni a mellkasában.

– Ez valami hihetetlen! – lehelte a lány.

Dagon nagyot nyelt, de nem szólt semmit, csak folytatta a tanulmányozását, teljesen elragadtatva.

A lány nagyot harapott a vestunából. Néhány másodperc múlva a szeme könnyezni kezdett.

– Ember, ez jó! – zihálta.

Dagon kuncogva tolta a poharat elé. – Idd ezt! Ez csillapítja az égést!

Megivott egy nagy kortyot. – Mmm! Ez is jó, olyan, mint a bogyókkal ízesített tea.

Mosolygott, amikor a lány lelkesen nekilátott a kedvenc ételének, a vestunának. Ő rendszeresen fogyasztotta, így legalább részben immunis volt az égésre.

Eliana szeme tovább könnyezett. Néhányszor még szipogott is. De ez nem akadályozta meg abban, hogy minden falatot megegyen a tányérjáról. Amíg ezzel foglalatoskodott, Segoniával kapcsolatos kérdésekkel bombázta, rámutatva a műablakban látszó növényekre, és mindegyiknek megkérdezte a nevét.

Miközben vacsoráztak és beszélgettek, az ablakon ábrázolt nap lejjebb süllyedt, és a fény is ennek megfelelően változott, ahogy a szög változott, úgy váltakoztak a narancssárga különböző árnyalatai. Azután a nap teljesen eltűnt, és maradt a három hold és egy könnyű párafelhő a sötét égen. Biolumineszcens rovarok villództak a távolban. A füves rét virágai közül néhány csillogni kezdett.

– Lenyűgöző a világod! – mormolta a nő, belefeledkezve a szépségbe.

– Nem jobban, mint te! – válaszolta halkan. Nem tudta felidézni, mikor élvezett utoljára ennyire ételt vagy női társaságot. Eliana alaposan elvarázsolta.

Szép barna szemének pillantása találkozott az övével, és ott is maradt.

És Dagonnak az jutott eszébe, vajon milyen lenne belemélyeszteni az ujjait a hosszú éjfekete tincsekbe, magához szorítani, és megcsókolni ezeket a puha, csábító ajkakat.

Tekintete a lány szájára esett. És az ajkai puhák lennének, amikor találkoznak az övével, nyelve egyszerre lenne fűszeres és édes a vestunától és az általa elfogyasztott naga levétől.

Vágy ébredt benne.

Felnézett... és elvesztette a gondolatmenetét. Eliana a száját bámulta. Rózsaszín nyelvének hegye kicsúszott, és végigsiklott az ajkán, miközben a szemének barnája izzó borostyánszínűvé vált.

– Izzik a szemed! – mormolta.

Pillantása az övére nézett. Megmerevedett, és összeszorította a szemét. – Sajnálom! Hm... – A fejét ingatta. – Sajnálom! Én... – Úgy tűnt, magyarázatot keres, nagyot sóhajtott, és ismét megrázta a fejét. Kinyitotta a szemét, és óvatos pillantást vetett rá. – És most?

Tanulmányozta. – Visszatértek a barnához!

– Jó! – Körülnézett a kávézóban.

Dagon ellenérzése fokozódott a Föld iránt, amikor rájött, hogy attól fél, hogy valaki más is meglátta, és rosszul reagál. Követte a tekintetét, készen arra, hogy megnyugtassa, ha bárkit is rajta kapna, hogy bámul.

Nagy meglepetésére a terem nagyjából kiürült, miközben ők ketten vacsoráztak.

Figyelme visszatért Elianára, tovább tanulmányozta. Hogyan tehetné könnyebbé számára? Hogyan segíthet neki abban, hogy megértse, hogy az Aldebari Szövetség tagjai mind különböznek egymástól, a maguk módján, és senki sem vetné meg őt a saját különbözősége miatt?

Talán, ha kérdezne róluk, megmutathatná neki, hogy az ő egyedi tulajdonságai inkább kíváncsiságot, mint gyűlöletet váltanak ki.

– Miért ragyog néha a szemed?

A válla kissé ellazult, amikor a várt negatív reakció nem nyilvánult meg. – Ez egy akaratlan válasz a fájdalomra vagy az erős érzelmekre!

Elgondolkodva bólintott.

– Ez megmagyarázza, hogy miért ragyogtak, amikor először találkoztunk! – És azt is megmagyarázta, hogy állítólag miért izzott a parancsnokának a szeme, amikor a lasaraiak tájékoztatták őt a helyzetéről. Tiran forrása őrületnek nevezte, de Dagon valószínűbbnek tartotta, hogy az aggodalom, félelem a lányért, bánat vagy ezek kombinációja válthatta ki.

– A fájdalom nagyon rossz volt! – ismerte el.

Dagon úgy ítélte meg, hogy alul becsülte, figyelembe véve az átfogó diagnosztikai szkenner által felsorolt sérülések hosszú listáját.

– Miért izzottak egy pillanattal ezelőtt?

Megmozdult. Aggodalom kúszott ismét szép vonásaira, amikor az ablakra pillantott.

– Az ablakon keresztül beáramló illatok... vagyis a szimulált ablakok... gyermekkori otthonomra emlékeztetnek!

– Ah! – Abban reménykedett, hogy a lány is érezte azt a meglepő vágyhullámot, mint ami ő – de ő csupán hazavágyott. A tálcájára mutatott. – Befejezted?

– Igen! Nagyon finom volt! – Mosolygott, amikor az üres tányérját és tálját a tálcájára tette. – A társaságod is jó volt! Köszönöm a vacsorát, Dagon!

– Örömömre szolgált, Eliana! – És valóban öröm volt. A legtöbb este kevés figyelmet szentelt a vacsorájának, miközben az irodájában dolgozott. Ez szép változás volt. És Eliana társasága miatt vonakodott az estét befejezni.

Miután a tálcáját az övére tette, felemelkedett velük, és megragadta a kancsót.

Eliana követte őt az ablakhoz, ami a pult szomszédságában volt.

Kusgan jelent meg benne, ahogy közeledtek. Amikor elvette Dagontól az üres tálcákat, Elianára mosolygott. Huncutság szikrázott a szemében.

– Mennyit evett meg Dagon parancsnok a vestunádból?

– Semennyit!

Arcvonásai elárulták meglepetését, miközben Dagonra pillantott.

Dagon elmosolyodott. – Semmit sem ettem az adagjából! Ő maga birkózott meg vele!

Amikor Kusgan Elianára meredt leesett állal, a lány nevetésben tört ki. – Mit mondhatnék? Egy harcos étvágyával rendelkezem!

Kusgan sebhelyes arcán elragadottság jelent meg. – Valóban! Várom, hogy holnap újra kiszolgálhassalak, Eliana!

– Szintúgy! Kellemes éjszakát!

 

 

Eliana hallotta még, ahogy Kusgan jó éjt kíván neki, vagy valamilyen más udvarias búcsúzkodást mond, de nem fogta fel. A gondolatai szanaszét rebbentek, majd szökdécselni kezdtek, mint a gyerekek a trambulinon, amikor Dagon ismét a derekára tette a kezét, és kivezette az ebédlőből. Nagy tenyerének melege átszűrődött az ing puha szövetén. A bőre bizsergett. A szíve hevesebben vert.

Hogy tudja egy ilyen egyszerű érintés így felkavarni?

– Azt hiszem, meg kellene kérdeznem... – mondta, remélve, hogy a férfi nem veszi észre pulzusának őrült lüktetését a nyakában, miközben végig sétáltak a folyosón.

Két karbantartó közeledett feléjük. Eliana elhallgatott, bemutatkozott és megköszönte nekik, hogy megmentették.

Miután a mosolygó férfiak tovább haladtak, Dagon lenézett rá.

– Mit akartál kérdezni?

– Szemtelenség volt tőlem ennyit enni? Nem igazán tudok bármit is a kultúrátokról, ezért későn jutott eszembe, hogy talán a ti világotokban élő nők vélhetően kisebb adagokat esznek!

Amikor Eliana még halandó volt, az anyja mindig azt tanácsolta neki, hogy kicsi, apró adagokat egyen. De Eliana azóta már sok évet töltött hatalmas halhatatlan hímekkel körbe véve, akik annyit ettek, mint Dagon, és akiket a legkevésbé sem érdekelte az általa elfogyasztott mennyiség. És hajlamos volt bőséges mennyiségeket fogyasztani. Bármit is csinálni természetfeletti gyorsasággal vagy erővel, rengeteg kalóriát igényelt.

Megrázta a fejét. – A segoniai nőktől az az elvárt, hogy annyi ételt vegyenek magukhoz, amennyi az optimális egészség eléréséhez szükséges. Ugyanez vonatkozik a férfiakra is.

– De mi a helyzet a hajón? Vannak konkrét, meghatározott fejadagok, amit minden fedélzeten tartózkodó embernek be kell tartania?

Dagon szeme vidáman csillogott, miközben az ajka megremegett.

– Aggódsz, hogy kieszel bennünket a készletekből, ha nem szabok korlátokat?

– Talán! – vigyorodott el.

– Rengeteg étel és ital van a fedélzeten! – nevetett. – Úgyhogy ne aggódj, és egyél annyit, amennyit csak akarsz!

– Rendben, de aztán nehogy megbánd, amikor meglátod mennyit meg tudok enni!

Megrázta a fejét. – Azt hiszem, azt már ma este is láttam, ezért kétlem, hogy meg tudsz lepni!

– Ne feledd el a saját szavaid, Dagon! – bökte meg a könyökével. – Tele vagyok meglepetésekkel!

– Az biztos! – válaszolta, egy újabb mosollyal.

A lány elvigyorodott. Ahogy mondta, az úgy hangzott, mintha ez nagyon tetszene neki.

Felmentek a hármas fedélzetre, ahol Dagon egy hosszú folyosón vezette végig, ahol sok csukott ajtó sorakozott, amit úgy vélte, segoniai számok díszítenek. Egyik előtt megállt, és tenyerét a konzolra tette. Az ajtó felcsúszott.

– Ez lesz a szálláshelyed, amíg velünk vagy!

– Azta! – Belépett és lassan körbefordult. – Ez nagyobb, mint amire számítottam! – Nagyobb, mint az a kabin a Kandovaron, amit használt, az biztos! Úgy néz ki ez a szoba, mint amit valami magasabb rendű használhat. Az ajkába harapott.

– Ugye, nem túrok ki senkit?

Dagon összevonta a szemöldökét. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez mit jelent!

– Ugye, nem rúgtad ki a szobából Barust vagy valamelyik másik magas rangú tisztet, hogy megkaphassam?

– Nem!

– Mert nem akarom senki köreit sem zavarni! Teljesen elfogadható, ha csak egy kisebb szobát kapok, vagy akár a Med-egységben alszom!

Az utolsó dolog, amit akart, hogy bárkit felhúzzon azzal, hogy ellopja a kabinját.

– Itt fogsz aludni! – válaszolta a parancsnok. Amikor kinyitotta a száját, hogy újabb kifogást emeljen, a férfi felemelte a kezét. – Ez a szoba általában üres! Parancsnokoknak, és más fontos és tisztelt látogatóknak tartjuk fenn. Taelon herceg korábban már használta ezt a szobát, csakúgy, mint az egyik testvére!

Taelon herceg? Igazán?

– Én nem vagyok királyi vér, Dagon! – fintorodott el.

Dagon felvonta a szemöldökét. – Talán nem! De a fedélzeten a magadfajtából egyedüliként, a Föld nem hivatalos nagyköveteként is tekinthetsz magadra a Ranasuran.

Meglepetés suhant át rajta. – Nagykövet, mi? Ooh la la! Olyan fontosnak hangzom!

– Az is vagy! – vigyorodott el. – Gyere ide egy pillanatra! – Miután az oldala mellé állt, a férfi az ajtó melletti elektronikus panelra mutatott. – Ezzel tudod kinyitni és bezárni az ajtódat! – A kezét a kijelzőre tette, majd egy sor parancsot gépelt be a felületre. – Rakd ide a tenyered!

A lány kinyújtotta az ujjait, és tenyerét a kijelzőhöz szorította. Közel akkora részét nem fedte le, mint az övé.

Bólintott. – Köszönöm!

Amint a lány visszahúzta a kezét, a férfi ismét rányomta a tenyerét a sima felületre.

Nyugodt, női hang szólalt meg.

– Eliana számára biztosított a hozzáférés.

Ugyanaz a hang volt, amit a gyengélkedőn is hallott.

Eliana elmosolyodott. – Angolul beszélt!

– Igen! És a CC elfogadja az összes angolul kiadott parancsodat is! – Mutatóujját a panel egyik sarkához nyomta és ott is tartotta. – Szükségem van arra, hogy most válaszolj nekem néhány kérdésre!

– Oké!

– Eliana, honnan jöttél?

– A Földről!

– Eliana, hogy érkeztél ide?

Egy pillanatig a férfira meredt.

– A Lasarára utaztam a Kandovarral. Néhány gyökér gathendi megtámadott minket. Robbanás történt. Arra ébredtem, hogy egyedül lebegek egy űrruhában az űrben. És egy hónappal később megjelentél és megmentettél.

– Eliana, kérlek, számolj lassan egytől húszig nekem!

– Ooooooké! – Ez furcsa volt. Lassan húszig számolt, miközben a férfi vidáman figyelte az arcát.

– Eliana, kérlek, számolj egytől húszig, amilyen gyorsan csak tudsz!

Olyan gyorsan elmondta a számokat, hogy szavai majdnem egy hangba olvadtak össze.

– Köszönöm! – Levette az ujját a panelről. – CC, extrapoláld Elianát!

– Eliana extrapolálása – válaszolta CC. – Az extrapoláció befejeződött.

Eliana rá meredt. – Fogalmam sincs, mi történik most!

– Segítettem a CC-nek megtanulni a hangodat, hogy elfogadja a parancsokat! – kuncogott

– Ó! – Mosolygott. – Jó! Egy percig azt hittem, hogy ez valami hóbortos randi szokás! Tudod, mire gondolok?

– Nem, nem tudom! – válaszolta őszintén.

– Ne aggódj miatta! – nevetett fel.

Ismét a kijelzőre mutatott. – A tenyérlenyomat a ki- és belépéshez szükséges, de a többi parancs szóban is megadható. Próbáld elsötétíteni a fényeket!

– Oké! – Megköszörülte a torkát, és felnézett a mennyezetre. – Szia CC! Itt Eliana! Kérlek, letompítanád nekem a fényeket?

A fények elhomályosultak.

A férfi ismét felkuncogott. – Nem kell köszöntened a CC-t!

– Tudom! – válaszolta halkan, miközben elfintorodott. – Csak illetlennek tűnt nem köszönni!

Mosolyogva rázta meg a fejét. – Nem fogod megbántani a CC érzéseit, ha nem köszöntöd előbb!

– Igen – erősítette meg CC. – Nem vagyok érző életforma. Olyan szoftver vagyok, amely képtelen érzelmeket érezni.

Eliana a mennyezet felé fordította tekintetét. – Köszönöm, hogy felvilágosítottál, CC! Kérlek, visszakapcsolnád a világítást? – Visszatért az előző fényszint. – Köszönöm!

Amikor visszanézett Dagonra, és meglátta a jóképű vonásokon a vidámság jeleit, önfeledten felnevetett. – Tudom! Nem tehetek róla! Ezt még meg kell szoknom!

– A Kandovaron nem használtad a hangparancsokat?

– Nem! Taelon herceg visszahelyeztette a szobáinkat kézi vezérlésre, hogy még inkább otthon érezhessük magunkat.

– Ah! Van még esetleg valamilyen kérdésed? – intett hanyagul körbe a helyiségben.

Eliana körülnézett. Az egyik sarokban egy kényelmesnek látszó szék volt, ami tökéletes lenne olvasásra, egy kis asztal, két hozzá illő székkel, szórakoztató videoképernyő, pár panel, amiről úgy gondolta, hogy a beépített szekrényeket nyitja, egy másik sarokban egy földönkívüli rágcsa- és italautomata, aminek használatára sehogy sem tudott rájönni a Kandovaron, és egy ajtó, ami egy sötét szoba bejáratának látszott. – Nem hiszem! Gondolom, hogy az a helyiség ott a mosdó?

– Igen!

– Mi van az...? – Ismét körbe fordult. – Van ágy is?

– Igen! Abban a falban van! – mutatta meg. – Az aktiváláshoz csak mondd ki, hogy alsó ágy!

– Alsó ágy! – szajkózta engedelmesen.

Hatalmas, királyi méretű ágy hajtódott ki a falból. A takarókat és a párnákat tartó vékony mechanikus karok akkor jelentek meg, amint az ágy vízszintesbe került.

Eliana tanulmányozta a hatalmas bútordarabot, majd felvont szemöldökkel fordult Dagon felé.

– Szerinted elég nagy?

– Valaki akkorának, mint én? Igen!

Valami benne bujkáló kisördög kacsintásra késztette.

– Ezt megjegyzem későbbi felhasználás céljaiból!

Ó basszus! Ugye nem mondta ki!

Mielőtt még válaszolhatott volna, a nő három lépést tett az ágy felé, és rávetődött. A levegőben megfordulva, a hátán landolt, széttárt karokkal és lábakkal.

– Ahhhh! – lehelte a lány. – Éppen olyan kényelmes, mint amilyennek látszik! – Nem túl kemény. Nem túl puha. Csak tökéletes. Az ujjait összefűzve a feje alá tette, és keresztbe rakta a bokáját.

A vidámság még egyszer mosolyra húzta Dagon ajkait, ami felélesztette a lányban azokat a meleg, bizsergő érzéseket, amiket az érintése is mindig kiváltott. És nem tehetett róla, de észrevette, hogy az alatta lévő ágy határozottan elég nagy kettejük számára is.

Dagon elméjében megjelent a kép, ahogy a lány felé araszol, majd felmegy az ágyra, és karjai ketrecébe zárja, miközben nagy, izmos testével beborítja a testét.

Vágy ébredt a lányban, de határozottan elnyomta. Mi a fene van vele?

Dagon elmosolyodott. – Örülök, hogy tetszik!

Mi: az ágy, vagy a teste?

– Most megyek, hogy pihenhess!

Megfordulva, tenyerét a panelhez szorította, és kinyitotta az ajtót.

– Hé, Dagon? – szólt utána halkan.

Hátrapillantott a válla fölött.

Felült az ágyon, és mosolygott. – Köszönöm!

Amikor visszafordult felé, hogy a szemébe nézzen, a lány engedett az ösztönének, leugrott az ágyról, és bezárva köztük a távolságot, ismét átölelte. – Mindenért!

Viszonozva az ölelést, szorosan magához szorította.

Basszus, jól esett.

Egy hosszú pillanat telt el. Aztán Eliana kényszerítette magát, hogy elengedje, és elmosolyodva hátrált egy lépést.

– Jó éjszakát!

Dagon is mosolygott. – Jó éjszakát, Eliana!

8. fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Másnap, Dagon Galen képernyője mellett állt, miközben a navigációs tiszt előhívta a kért térképet.

– Itt találtuk meg Elianát – mutatott Galen a hologramra. – A Soturi itt találta az üres kapszulát. És ezek a többi kapszula koordinátái, amelyeket a Szövetség tagjai megtaláltak.

Több zöld pont villant fel a térképen, meghökkentően távol egymástól.

Dagon a fejét ingatta.

– Ez egy kibaszottul nagy terület átkutatni!

Galen bólintott. – És a kapszulákban körülbelül harminc segoniai napon belül elfogynak a létfenntartás feltételei.

– Egyetlen állomás vagy műhold sem vett fel kóbor jeleket?

– Néhány igen, de nem olyan kapszulákból, amelyik földi nőket tartalmazott. A Szövetség minden tagja jeleket keres!

Dagon Janekre nézett.

A kommunikációs tiszt bólintott. – Még nem hallottam semmit, de folytatom a keresést!

Galen folytatta a Szövetség minden hajója helyének a mutatását.

– Mi ez? – mutatott Dagon egy szürke pontra.

– Az Akseli kalóz, Janwar.

Janek a homlokát ráncolta. – Ő mit keres itt?

– Ugyanúgy keres, mint mi mindannyian! – mondta Galen megvonva a vállát.

Dagon a pontra meredt. Tiran elárulta neki, hogy a hírhedt Akseli kalóz volt az, aki megmentette Taelon herceget és életpárját, amivel megdöbbenést keltett. Janwar nem volt az Aldebari Szövetség tagja. Valójában a legtöbb tag megvetette. Mert kalóz. Aki gyakran a törvényen kívül működik.

– Janwar találta meg Taelon herceget és földi életpárját – mormolta. – De még csak most rakta ki őket Lasarán. Hogy ért el onnan ilyen rövid idő alatt ekkora távolságra? – Különösen, hogy az egyik qhov’rum még mindig sérült.

Rahmik csatlakozott hozzájuk.

– A pletykák szerint új hajója van, olyan fejlett technológiával, hogy a sebessége nem mérhető.

– Honnan szerezte?

– Kalóz! – mordult fel Janek.

Rahmik megvonta a vállát.

– Taelon herceg ennek ellenére most szövetségesnek tekinti!

– És nyilvánvalóan csatlakozott a kutatási és mentési erőfeszítéseinkhez! – jegyezte meg Dagon.

– Igen! – Rahmik a térkép felé biccentett. – Talán úgy gondolja, hogy a lasarai uralkodó pár jól megjutalmazza, ha további túlélőket ment meg.

– Vagy talán váltságdíjat akar kérni értük! – motyogta Janek.

Dagon megrázta a fejét.

– Nem, ha benn akar maradni Taelon herceg kegyeiben!

A lasarai királyi családnak még az olyan nemzetek között is nagy befolyása volt, mint az Akseli, akik nem voltak a Szövetség tagjai, ami hasznos lehet a lázadónak, aki kalózzá vált.

Az Akseli-kormány lenyűgözően magas vérdíjat tűzött ki Janwar fejére, de eddig még senki sem próbálta ezt igényelni. Sok történet keringett az Akseli kalóz kegyetlenségeiről az őt elárulókkal szemben. De Dagon mindig is úgy tartotta, hogy egy embert nem a pletykák vagy hallomások, hanem cselekedetei alapján kell megítélni. És a férfi cselekedetei mindig helyénvalók voltak, amikor ők ketten keresztezték egymás útjait.

– Egyszer találkoztam vele!

Galen meglepetten nézett rá. – Tényleg?

Dagon bólintott.

– A földi nők sokkal jobban járnak, ha az ő kezei közé kerülnek, mint a gathendiek kezében, ezért remélem, hogy a kutatása eredményesnek bizonyul!

És azt kívánta, bárcsak ő is hozzájutna ahhoz a technológiához, amihez Janwar, és amely elképesztő sebességgel ruházta fel a hajóját.

– Bocsánat, nem akartam ezt mondani! – mormolta Dagon. Visszatérve a székéhez, belesüllyedt, és az adat-tabletje után nyúlt. Éppen elkezdte végigolvasni az egyes egységek éjszakai műszakos jelentéseit, amikor a híd bejárati ajtaja felemelkedett, hogy felfedje Elianát.

Eliana a rést bámulva, amiben az ajtó eltűnt, elvigyorodott.

– Ha! Nesze neked, Adaos!

A legénység több tagja is kuncogni kezdett.

Eliana odaintett mindenkinek.

– Sziasztok, srácok!

Mindegyik viszonozta az üdvözlést.

Mosolyogva sétált Dagon felé, ringó csípőjével ismét magára vonzotta a tekintetét.

– Nem volna szabad Adaost ugratnom! Összességében nagyon rendes velem!

Galen felnevetett. – Figyelembe véve, hogy seggbe rúgtad, miközben egy hajszálnyira voltál a haláltól?

Újabb nevetés tört ki.

– Hé! – mondta a nő –, csak ne olyan hevesen! Az itt jelenlévőket mind képes lennék seggbe rúgni, és örömmel be is mutatom, ha valaki kíváncsi rá!

A vidámság, ami megjelent a férfiak arcán, egyértelműen kifejezte hitetlenségüket, de Eliana úgy tűnt, nem sértődött meg.

Dagon felemelkedett, ahogy a lány közeledett felé.

Még mindig mosolyogva megállt, és hátradöntötte a fejét, hogy ránevessen. – Szia!

– Szia! Hogy aludtál?

– Nagyon jól, köszönöm! – a férfi kezében tartott tablet felé intett. – Félbeszakítok valamit?

Megrázta a fejét. – Csak az éjszakai műszak jelentéseinek átfutása!

– Van valami friss információ a túlélők kereséséről?

Bólintott. – Újabb lasaraiakat mentettek meg!

– Yonát?

Sajnálkozás töltötte el a parancsnokot. – Nem, bár több holttestet is találtak.

– A fenébe! – ráncolta a homlokát. – Tényleg tetszenek azok a srácok! Gyűlölöm még a gondolatát is, hogy mind meghaltak a csatában, mármint a királyi őrség kivételével!

– Fennáll még annak a lehetősége, hogy néhányan életben maradtak. A Kandovaron sok menekülési kapszula és vadászgép volt. Ha a Yona katonák ez utóbbiak bármelyikét vezették, túl tudták volna élni a konfliktust!

– Remélem! – Egy pillanatra elmerült a gondolataiban, aztán láthatóan megremegett. – Csatlakozhatok hozzád?

– Természetesen!

Mielőtt a férfi bármi mást mondhatott volna, Eliana letette a tabletet a parancsnoki székre, amit Dagon észre sem vett, hogy magával vitt, majd odament egy üres székhez az egyik fegyverállomáson, ami általában csak csata közben volt használva. Lehajolt fölé, megfogta a karjait, és próbálta megmozdítani, mintha meg akarná emelni.

A szék meg sem moccant. Eliana a homlokát ráncolva nézett a székre, és lehajolt, hogy újra megpróbálja.

Dagon már nyitotta a száját, hogy elmondja neki, hogy a szék erősen a padlóhoz van magnetizálva, és azt ki kell kapcsolni a mozgatáshoz, de a gondolat elszállt, amikor a szék megnyikordult, és megmozdult. A férfi szeme elkerekedett. Ez lehetetlen! A mágneses töltés aktiválása után még ő sem tudta elmozdítani a széket. Úgy tervezték a székeket, hogy megakadályozzák őket a mozgásban, amikor a hajó csatába keveredett.

– Mi a fasz!? – motyogta Galen.

Eliana felnézett és megdermedt, amikor észrevette, hogy mindenki őt bámulja. Ajkát rágcsálva egyenesedett fel.

A csend elnyúlt.

A combjához erősített penge hüvelyének szíját piszkálgatva találkozott a pillantása Dagon tekintetével.

– Tilos a szék mozgatása, vagy ilyesmi?

Megrázta a fejét. – Egyáltalán nem lett volna lehetséges megmozdítanod! Oda van magnetizálva a fedélzethez!

Eliana lenézett a székre.

– Ó! Ööö... – A lány a többiekre nézett. – Lehet, hogy elromlott! Hogyan tudom kikapcsolni a mágnest?

– Az ülés alatt van egy gomb!

Lehajolt és megkereste. – Ah! Megvan! – Kísérletképpen meglökte a széket, majd elmosolyodott, amikor az könnyen megmozdult. – Jó!

A legénység további megrökönyödése mellett, a lány átvitte a széket Dagon széke mellé. – Aktiválnom kell ismét a mágnest?

– Igen, az bölcs dolog lenne!

Amint megtette, elvette a táblagépét, és belehuppant a székbe. – Ez tökéletes! – mondta vigyorogva. – Innen mindent látok!

A legénység tagjai mind leesett állal tátogtak... Janek kivételével. A kommunikációs tisztje úgy nézett ki, mintha fuldokolna az elfojtott röhögéstől.

Eliana mindent látott a helyéről, mert mellette, a parancsnok mellett ült. Senki sem ült Dagon mellett. Rangja és tisztelete érdeméül, amelyet hosszú évek katonai szolgálatával valósított meg. Még Barus is csupán csak állt, nem pedig ült mellette, amikor mindketten a hídon voltak.

Eliana mégis áthúzott egy széket, és nagyon jól érezte magát. Még vonzó, fekete ruhás lábát is kinyújtotta maga előtt, keresztbe tett bokákkal (kicsi talpai alig értek a padlóhoz), és kissé lejjebb süllyedt, mintha olvasáshoz akarna elhelyezkedni.

Dagon elfoglalta a saját helyét.

Eliana olyan közel ült hozzá, hogy könyöke súrolta a karját.

Felvonta jókedvűen a szemöldökét, és megkérdezte a lányt: – Kényelmes?

– Igen, köszönöm!

Mosolyogva ingatta a fejét, majd újból felvette az adat tabletjét.

Eliana figyelmét a sajátjára fordította, és aktiválta.

Hosszú szünet után a legénység visszatért a munkájához, de Dagon érzékelte a kíváncsi pillantásokat, amiket rájuk vetettek.

Megpróbált az üzenetekre összpontosítani, és frissítette a táblagépét, de Eliana jelenléte túl zavarónak bizonyult. Jó illata volt, mint a tisztító egységeknek általában kiosztott szappan és az első étkezéskor elfogyasztott naga lé, a saját egyedi illatával keveredve.

Sötét haja csillogott a felső lámpák alatt. Barna szeme figyelmesen összpontosított a képernyőjére, miközben ujját jobbról balra csúsztatta újra és újra.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

Valamit keresett? Úgy tűnt, hogy a sebesség, amivel lapozott, azt jelezte, hogy még nem találta meg, bármi is volt az.

– Tanulok! – mormogta szórakozottan.

Tanul? Mit tanul? A nő nem maradt elég sokáig egy oldalon ahhoz, hogy ő akár csak a témába is bepillanthasson, nem is beszélve annyi időről, hogy bármilyen információt magába tudjon szívni.

Dagon nem tudta, mit kezdjen ezzel.

– Segíthetek megtalálni, amit keresel?

Szünetet tartva rámosolygott. – Nem, köszönöm!

Gyors pillantást vetve a táblagépére, úgy tűnt, hogy egy angol/segon nyelvű fordítási útmutatót tanulmányoz, mielőtt a lány folytatta volna a lapozást.

Egy adott szó jelentését kereste? Talán annak, amit hallott, és most a fülében viselt fordító nem tudott megfelelőt találni?

Ha erről lenne szó, akkor nem találná meg anélkül, hogy megállna megvizsgálni az oldalakat, amiket olyan gyorsan átlapozott.

Megvonta a vállát, és visszatért a munkához.

Így telt el néhány óra. Általában Dagon nyugtalanná vált, ha túl sokáig ült egy helyen. De ma nem. Volt valami megnyugtató abban, hogy Eliana mellette van. Még inkább, amikor oldalra fordult a székében, lábait a távolabbi karra tette, és nekitámaszkodott a Dagon felőli karfának, fejét a férfi alkarjának támasztva.

Meglepetten bámult rá.

Hátrahajtotta a fejét, és felnézett rá. – Útban vagyok?

Hirtelen kiszáradt a szája, és megrázta a fejét.

Rámosolygott. – Jó! – Aztán visszatért a képernyő lapozásához.

Meleg áradt szét a mellkasában, és kifelé csavarodott, amikor... valami elöntötte.

Béke?

Megelégedés?

Igen, vonta le a következtetést. Jó érzés volt, hogy ilyen közel volt hozzá, és belélegezhette az illatát, miközben dolgozott.

Az emberei továbbra is lopott pillantásokat vetettek rájuk, amik az ámulat és vidámság között ingadoztak, de nem szóltak egy szót sem.

Dagon annyira élvezte Eliana jelenlétét, hogy nem is foglalkozott a többiekkel.

Ő és Eliana közösen megebédeltek az ebédlőben. Újból meglepte és megörvendeztette az elfogyasztott étel mennyiségével, miközben újabb kérdésekkel bombázta Segoniáról, az életéről és az Aldebari Szövetségről. Hosszabb ideig időzött el, mint általában, majd vonakodva hagyta ott, hogy visszatérjen a munkájához.

Kísértésbe esett, hogy megkérdezze Elianát, nem akar-e csatlakozni hozzá, de tudta, hogy többre fog haladni a figyelemelterelés nélkül. Miután értesítette Tirant Eliana egészségi állapotáról, részt vett az Aldebari Szövetség azon parancsnokaival egy holokonferencián, akik részt vettek a keresési és mentési erőfeszítésekben. Néhányan értetlenkedtek a gathendiek cselekedetei miatt, és azon tűnődtek, miért olyan értékesek a földi nők, hogy a gathendiek kockáztatják, hogy háborút indítanak az egész Szövetséggel annak érdekében, hogy megszerezzék őket. Mások egyszerűen csak azt gondolták, hogy a gathendiek kihasználják a lehetőséget, hogy tanulmányozzák az emberek új faját, akiket meg akarnak hódítani. Mindannyian meg akarták akadályozni, hogy a grunarkok megsemmisítsenek egy újabb fajt.

Dagon úgy döntött, hogy nem mondja el nekik, hogy a gathendiek már elszabadítottak egy vírust a Földön, és azért akarják a nőket, hogy megtudják, miért nem működött. Az Aldebari Szövetség egyöntetűen elhatározta, hogy megmenti a földieket és megbünteti a gathendieket, ezért nem látta szükségét Eliana bizalmának megsértésére.

Sajnos a Szövetség tagjainak határozottsága nem változtatta meg azt a tényt, hogy még egyetlen földi nőt sem sikerült megtalálniuk. Dagon egy előzetes térképet vizsgált, amelyet a Secta készített azokról a lehetséges kirobbanási utakról, amelyeket a menekülési kapszulák követhettek, miután kitörtek a qhov’rumból, amikor egy hang jelentkezett a fülhallgatójában.

– Dagon parancsnok! – mondta Joral.

Dagon megérintette a fülhallgatót. – Igen?

– Eliana fegyverei elkészültek!

– Nagyszerű! Utolsó étkezés előtt átvesszük őket!

– Igen, uram!

Dagon ellenőrizte az időt. Jól esne egy kis edzés, a mai hosszú, egyhelyben eltöltött órák után. Ha most lemegy, edzhet néhány emberével, mielőtt megkeresné Elianát és a fegyvertárhoz kísérné. Elvigyorodott. Úgy tűnt, hogy hozzá hasonlóan megbecsüli fegyvereket, így élvezni fogja, amikor majd örömmel ragyog fel az arca, amikor Joral megmutatja neki a számára készített pengéket.

Dagon elindult a második fedélzetre, és csatlakozni szándékozott a 2. részlegben edző egységek egyikéhez. Azonban az 1. részlegben megtorpant. Visszalépve, bekukucskált az egyik kisebb edzőterembe. Maarev, Liden és Efren ismét egymással küzdöttek. Ez nem volt meglepő, mivel minden nap így tettek. A Ranasura fedélzetén tartózkodó legénységnek – még a karbantartó személyzet tagjainak is – gyakran kellett edzeniük a fedélzeten tartózkodók biztonsága érdekében. De ma Eliana is a padon heverészett, és figyelte őket. A falnak támaszkodva, az egyik lábát kinyújtotta a párnák mellett, a másikat pedig lelógatva, kicsi csizmás talpát hintáztatva figyelte a férfiak küzdelmét.

Mintha megérezte volna a tekintetét, a lány az ajtóra pillantott.

Dagon szíve megremegett a lány arcán megjelent mosolytól.

– Szia! – mondta a lány vidáman.

– Szia! – A vállát az ajtókeretnek támasztotta. – Mit csinálsz?

– Tanulok! – válaszolta a lány, akárcsak korábban.

Puffanás hallatszott. Valaki felmordult. Néhány pillanattal később Liden jelent meg a szemük előtt. Előre hajolva a bordáit tapogatta.

Efren felnevetett.

Eliana is elvigyorodott, és Dagonra mutatott.

– Ezúttal az ő hibája, nem az enyém!

Liden felnevetett és összerezzent, miközben kiegyenesedett. – Igaz!

Vidámság suhant át Dagonon, miközben Elianát méricskélte.

– Elvonod a katonáim figyelmét, miközben edzenek?

– Igen! – ismerte be szégyentelenül.

– Szándékosan?

– Igen!

– Mi célból?

– Tanulás!

Arra számított, hogy többet is mond, de az egyszavas válasz kielégíteni látszott.

– Akarsz egy kis szünetet tartani? Azt hiszem, Joralnak van néhány fegyvere, amiket megnézhetnél!

Tágra nyílt szemekkel egyenesedett ki.

– Fegyverek? Milyen fegyverek? Az én fegyvereim? – kérdezte a nő gyorsan.

– Igen!

Talpra ugorva, beleöklözött a levegőbe.

– Igen! Juhú! Később találkozunk, fiúk! Joralnak van néhány cucca számomra!

Dagon nem tudott nem vigyorogni szinte gyermeki izgalmán.

A többi férfi is mosolygott és a fejét ingatta, nem csak azért, mert a fegyverek iránti szeretete szórakoztatta őket, hanem azért is, mert úgy nézett ki, mintha sokkal kevesebb napciklust látott volna, mint ők, mégis fiúkként emlegette őket.

Amint Dagonhoz ért, Eliana megragadta a karját, és kirángatta a folyosóra.

– Mondta, hogy melyik fegyvereket fejezte be? – kérdezte, gyakorlatilag lábujjhegyen szökdécselve, miközben siettette a folyosón. – Vagy csak egy fegyvert? A katana az? Remélem, hogy a katana az! Vagy talán a shoto kardok. Vagy...

Dagon is vigyorgott, a lány örömét fertőzőnek találta.

– Nem mondta!

– Lépkedj gyorsabban! – parancsolta élénken. – Gyerünk! Lépj ki! A lábad sokkal hosszabb, mint az enyém, ezért tudom, hogy képes vagy rá! Gyerünk! Gyerünk! Gyerünk!

Dagon felnevetett. Olyan kibaszottul imádnivaló volt. És annyira tele élettel és örömmel, annak a kínnal és szenvedéssel teli hónap ellenére, amit nem is olyan régen átélt.

– Nem akarlak lehagyni!

– Nem is tehetnéd! Gyorsabb vagyok, mint amilyennek látszom! Mozogj, te jóképű!

Jóképű? Tényleg így gondolja?

Megrázta a fejét, és növelte a sebességét.

Eliana könnyedén követte.

Tovább hosszabbította a lépéseit, és még jobban növelte a tempót.

Eliana továbbra is tartotta a lépést, úgy tűnt, hogy nem is kerül különösebb erőfeszítésébe.

Kíváncsian, hogy milyen sebesség lenne túl gyors neki, még jobban növelte a sebességét. Mire a fegyvertárhoz értek, elhaladtak több katona és a legénység tagja mellett, akik megálltak, hogy tágra nyílt szemmel bámuljanak rájuk. A lehető leggyorsabban lépkedett, anélkül, hogy futni kezdett volna. És Eliana végig a könyökénél maradt, soha nem maradt le.

Figyelembe véve, hogy mennyivel rövidebbek a lábai, Dagon ezt zavarba ejtőnek találta. És rohadtul szórakoztatónak. Emlékeztette fiatalkori napjaira, amikor édesanyja arra utasította őt és testvérét, hogy ne szaladjanak, és versenyeztek, hogy ki érheti el leggyorsabban célját anélkül, hogy engedelmeskedne neki.

Noha Dagon keményen dolgozott, hogy saját hajója parancsnoka lehessen, néha úgy találta, hogy azok a hosszú időszakok, amelyekben a napi rutinja nem változott... vajon mondható-e unalmasnak?

Elianával a fedélzeten biztosan nem.

Mosolyogva pillantott le a lány bájos arcára. Izgalom pirosította ki sápadt bőrét, miközben a kóbor fekete hajszálak, amik kiszöktek a hajfonatából, lengedeztek a szellőben, amit gyors lépteik hoztak létre.

Nem. Az unalom volt a legutolsó dolog, amit most érzett.

 

 

Eliana berontott a fegyvermester dolgozószobájába, és megállt.

A fejek megrándultak. Tekintetek tapadtak rájuk.

Mellette Dagon kuncogott.

A lány szíve vadul verdesett a bordái alatt, miközben felnézett rá. És ez nem a gyors sétájuk eredménye volt. Olyan átkozottul jóképű... főleg, amikor ezt a fiús vigyort viseli.

– Úgy tűnik, legalább annyira szereted a fegyvereket, mint én! – mondta a parancsnok, és szeme vidáman csillogott.

A lány is elvigyorodott. – Ha ez igaz, akkor átkozottul nagyon szereted őket!

A munkaállomásoknál ülő, fegyvereket javító vagy tisztító férfiak felé fordult, és odaintett nekik.

– Sziasztok, srácok! Hogy telik?

Összenéztek.

– Mi telik hogy? – kérdezte az egyik.

A nő megvonta a vállát.

– A napod! A műszakod! Az élet! Nem tudom! Válaszd ki!

Bólintott. – Minden jól megy, ni’má!

– Örülök, hogy ezt hallom!

A tervezési rész felé fordult, és – olyan lelkesen, mint egy gyerek karácsony reggel – odaugrott a fő fegyvertervezőhöz. – Jor-al – búgta.

Joral megfordult.

– Dagon azt mondta, hogy van valami cuccod a számomra!

Joral elmosolyodott, amikor a lány közeledett.

– Valóban, Eliana! – A pulthoz érve felemelt valamit, ami úgy nézett ki, mint egy feltekert szőnyeg. Letette a tervezőasztal tetejére, és széthajtotta a szövetet.

Először egy tucat dobócsillag látott napvilágot, amelyek a fönti lámpák fényében csillogtak. Következett két tőr, hüvellyel együtt, majd egy pár kard kardot, egy pár sait, amelyek tökéletesen illeszkednek a kezébe, és nem egy, hanem két katanát.

– Óóóóó! – lehelte áhítatosan, ujjai viszkettek, hogy megragadja őket. Egy vagy két fegyverre számított, nem mindegyikre. Hogy a fenébe tudott ilyen gyorsan ennyit elkészíteni?

Elhúzta a tekintetét a csillogó fémrakástól, és Joralra nézett.

– Mindegyiket mlathnonból vagy alavininből készítetted? – Noha a nap nagy részét a segon nyelv gyors megtanulásának szentelte, biztos volt benne, hogy mindkét fém kiejtését elbaltázta.

– Igen, ni’má! Minden itt látható penge visszaverheti a robbanást. – Az enyhe fejcsóválása, továbbra is azt fejezte ki, hogy még mindig azt hiszi, hogy a lány dilinyós, ha azt hiszi, hogy vissza tudja verni pengékkel a robbanásokat.

Eliana elvigyorodott. – Nagyszerű! Kipróbálhatom...? – mutatott rá a gyönyörűségekre.

– Természetesen!

Először a katana után nyúlt. A katana nem biztos, hogy a megfelelő fegyver egy űrhajó szűkös folyosóján, de ez volt a választott fegyvere azóta, hogy Seth nem sokkal az átalakulása után adott neki egyet.

Eliana mindkét kezében a fegyvert tartotta, csodálva Joral munkáját, amit a hüvelybe, a markolat köré tekert zsinórba, a penge metszeteibe fektetett... – Ránézett a fő fegyvermesterre. – Jó vagy!

Ő összefonta a karjait széles mellkasa előtt, és felvonta a szemöldökét. – Több mint, jó vagyok!

– Nézzük meg! – mosolyodott el a lány. Ujjait a markolat köré görbítve, lassan előhúzta a pengét a hüvelyéből.

Amikor Dagon kinyújtotta a kezét, átadta neki a hüvelyt.

Eliana a kardot a padlóval vízszintesen tartotta, és a szabad keze mutatóujjára téve, addig tolta, amíg meg nem találta a súlypontját, néhány centire a markolattól. A nő helyeslően bólintott.

– Ennek a kardnak jó vágóereje van!

Minél messzebb van a súlypont a markolattól, annál erősebb a vágási erő. És minden természetfeletti erővel hadonászó kardnak erre volt szüksége.

– Minden általam készített pengének jó vágóereje van! – jelentette ki Joral leplezetlen büszkeséggel.

– Ezt el is hiszem!

Az évszázadok során sok kardot viselt, és azonnal látta és érezte a minőséget.

A háta mögé pillantva addig hátrált, amíg egy nagy üres területre nem ért, majd a levegőbe dobta a pengét. A kard majdnem felért a magas mennyezetig, mire a hajó mesterséges gravitációja ismét lehúzta. Amint elérte a markolatot, megfogta és forgatni kezdte. Ismerős hangok töltötték be a csendes szobát, miközben a kardot úgy forgatta, mintha több vámpír ellen küzdene. Noha gondosan tartózkodott fenomenális sebességének használatától, a penge mégis elmosódott, miközben pörgött és lendült, mintha visszavágna képzeletbeli ellenségeinek.

Mikor befejezte a kardforgatást, nagyot vigyorgott. Pontosan olyannak érződött, mint az a katana, amit elveszített a gathendiek támadása következtében, mint egy régi barát, akivel Joral újra összehozta.

– Tetszik! – jelentette ki a nő, felemelve tekintetét a pengéről.

A teremben minden férfi a lányra meredt, a munkások tágra nyílt szemmel, Joral csípőre tett kézzel, és mosollyal a ráncos, markáns vonásain, Dagon pedig nyilvánvaló csodálattal... és még valami mással.

Talán vágy?

Vagy ez csupán vágyálom volt? Mert ő pokolian biztos, hogy vágyott rá.

Joral megtörte a csendet. – Jó vagy!

– Több mint jó vagyok! – vigyorgott.

Joral nevetve ingatta a fejét. – Hiszek neked! De még a legjobb vívó, vagy kardforgató sem képes pengével visszaverni egy robbanást!

Eliana nem kételkedett benne, hogy képes rá, de úgy döntött, hogy így válaszol: – Meglátjuk!

– Dagon parancsnok! – Janek feszült hangja egy Eliana számára láthatatlan hangszóróból hangzott fel.

– Szükség van a jelenlétedre a hídon!

Minden könnyedség elhagyta Dagon szép vonásait, amikor megérintette a fülhallgatóját.

– Úton vagyok, Janek! – Átadta Elianának a katana hüvelyét. – Jelentést!

Eliana nem hallott semmit, abból, amit Janek mondott, mert Joral mormogni kezdett, amikor magára erősítette a katanát. – Örülök, hogy tetszik neked a kard!

Dagon az ajtó felé indult. – Biztos vagy benne?

Eliana addig is rajta tartotta a tekintetét, ameddig köszönetet mondott Joralnak.

Megállva, Dagon hátrapillantott a válla fölött.

– Lehet, hogy el szeretnél kísérni, Eliana! Janek úgy véli, hogy rátalált egy menekülési kapszulára.

A lány lélegzete elakadt.

Joral elvette a katanát.

– Ezt majd én megfogom! Majd később átveszed, és akkor átvizsgálhatod a többi fegyvert is.

– Köszönöm!

Sietve csatlakozott Dagonhoz.

– Janek kommunikált már azzal, aki a kapszulában van? Az egyik barátom az? – kérdezte a lány, miközben elindultak a folyosón.

– Próbált kommunikálni a bennlévővel, de nem kapott választ!

Erősödött a lány szorongása.

– Lehet, hogy üres? Megmenthette valamelyik szövetségesed azt, aki benne volt?

– Nem! Az Aldebari Szövetség minden parancsnokát értesítik, ha egy kapszulát, egy túlélőt vagy egy áldozatot találnak, így feltérképezhetjük a qhov’rumból való szétszóródás pályáit, és ennek segítségével megbecsülhetjük, hol lehet a többi.

– Ez okos!

– Valahányszor a Szövetség által vezetett hajók megtalálnak egy túlélőt, összegyűjtik a kapszulát is, hogy visszaadják a lasaraiaknak.

Ezt meg is értette. Valószínűleg nem kevésbe került ezeknek a dolgoknak a gyártása. Ha otthagynák őket lebegni a semmi közepén, az mind a pénz, mind az erőforrások pazarlása lenne.

Ezenkívül, az Aldebari Szövetségen kívül bárki másnak is hozzáférést biztosítana a lasaraiak legalább néhány fejlett technológiájához. A Földön, a katonai vezetők néha meglehetősen extrém intézkedéseket tettek annak érdekében, hogy a technológiájuk ne kerüljön az ellenséges államok kezébe. A lasaraiak valószínűleg meg akarják akadályozni a gathendieket abban, hogy bármit megszerezzenek, ami félelmetesebb ellenféllé teheti őket, vagy segíthet nekik túlélni a jövőbeli űrcsatákat. A Kandovaron tanult kevés történelmi események alapján, a lasaraiak valószínűleg már tervezik megtámadni a gathendieket, és vagy megsemmisítik őket, vagy olyan mértékben tizedelnék meg a seregeiket, hogy a gathendiek soha többé nem tudjanak pusztulást hozni másokra.

Bár egyesek ezt a válaszlépést keménynek tekintenék, Eliana nem. A gathendiek meg akartak ölni minden férfit, nőt és gyermeket a Földön. Ami őt illeti, megérdemlik, hogy ugyanaz a sors várjon rájuk, mint amit ők szándékoztak végrehajtani.

Teljesen feszültté vált, mire Dagonnal a hídhoz értek.

Janek rájuk pillantott.

– Fogtam egy vészjelzést, és egy lasarai menekülési kapszulához vezettem vissza.

– Mutasd meg! – parancsolta Dagon.

Janek Galenre pillantott.

– Küldöm a koordinátákat!

Galen ujjai gyorsan mozogtak a konzolon. A munkaállomása fölött holografikus térkép emelkedett fel.

– Tessék! – A csillagok között egy élénkpiros pont jelent meg.

Elianának semmiféle tapasztalata nem volt a csillagtérképek olvasásában. Szekundánsának, Maxnak a telefonján volt egy olyan alkalmazás, ami figyelmeztette őket az olyan éjszakákra, amikor egy üstökös, bolygó, holdfogyatkozás, meteorzápor vagy hasonlók voltak szabad szemmel, vagy a menő teleszkópján keresztül láthatóak. Tehát annyit azért tudott, hogy az égbolton lévő fényes foltok, amiket a földi társai csillagoknak véltek, valójában bolygók.

Az a piros pont, amit most tanulmányoztak, borzasztóan közel állt egy olyan fénycsomóhoz, amelyben egészen biztos volt, hogy nem mind csillag.

– Mik azok? – mutatott a nő egy csoportosulásra.

Dagon válaszolt, de közben nem vette le tekintetét a hologramról.

– Úgy tűnik, hogy a kapszula közel van egy olyan naprendszerhez, amely hasonló a tiédhez, és amelyben öt bolygó kering elliptikus pályán a nap körül.

– Ez jó vagy rossz dolog? – Az elméjében különböző képek jelentek meg, amiken a menekülési kapszula egy naprendszeren keresztül sodródik, elkapja az egyik bolygó gravitációs ereje és becsapódik a holdjába.

– Egyik se! Janek átveszi a kapszula irányítását a lasaraiak által megadott felülírási kód segítségével, majd rávezeti a Galen által kidolgozott útvonalra, ami felénk irányítja a kapszulát, ahelyett, hogy távolodna tőlünk. Miután ez megtörténik, hamarabb el fogjuk érni!

Remény ébredt benne. – Meg tudjátok mondani, hogy van-e benne valaki? – A válasz hiánya nem feltétlenül jelentette azt, hogy senki sincs benne.

– Janek akkor tudja ezt megállapítani, amint kezdeményezi a felülírást!

– Felülírás kezdeményezése most! – Janek ujjai úgy repültek a konzolján, mintha billentyűzeten gépelt volna, bár Eliana nem látott billentyűket. Aztán az egyik ujját balra húzta.

Egy hosszú pillanat telt el. Aztán még egy.

A fejét rázva motyogott valamit az orra alatt, és megismételte a mozdulatokat.

További percek kullogtak el.

Eliana az ajkába harapott, és kétségbeesetten meg akarta kérdezni, hogy mi tart ilyen sokáig. De talán nem is tartott sokáig. Talán csak ennyi ideig tart az üzenetek oda-vissza küldése az az űrben.

– Janek? – kérdezte Dagon.

Vagy talán mégsem.

A kommunikációs tiszt csalódottságot árasztott.

– A kapszula nem fogadja el a felülírási kódot!

– Üdvözlet! – parancsolta Dagon.

Janek ismét valamiféle varázslatot hajtott végre az előtte lévő konzolon.

– A menekülési kapszula utasának, itt Janek kommunikációs tiszt, a Ranasura legénységének tagja! Kérlek, válaszolj!

Eliana visszatartotta a lélegzetét.

Csend támadt.

– A menekülési kapszula utasának, itt Janek, a Ranasura kommunikációs tisztje, az Aldebari Szövetség közelben tartózkodó segoniai hajójáról. Vettük a vészjelzést, és segíteni akarunk! Kérlek, válaszolj!

Továbbra is csend.

Eliana azon tűnődött, hogy ez azért lehet-e, mert ő segonul beszélt.

– Ha az egyik barátom van benne, nem biztos, hogy megért! Ötünknek van – vagy volt – olyan fordítója, amit a fülébe illesztett.

A lasaraiak próbáltak műtéti úton állandó fordítókat beültetni mindegyikükbe, de a Halhatatlan Őrzők immunrendszerét bitorló vírus elutasította az implantátumokat, gyorsan és fájdalmasan távozásra kényszerítve őket.

– A támadás során én elvesztettem az enyémet. Talán ők is.

Janek megismételte az üdvözlést segonul, majd angolul, lasarai és egy negyedik nyelven, ami nem hangzott ismerősnek.

– Ez milyen nyelv? – kérdezte halkan Dagontól.

– Szövetségi közös. Egyes bolygókon a fordítási implantátumok és a fülhallgatók meglehetősen drágák, ezért közös nyelvet dolgoztak ki annak, aki nem engedheti meg magának, de mégis szeretne kommunikálni más földönkívüli fajokkal.

– Ó!

Janek továbbra sem kapott választ.

– Lehet, hogy az a személy, aki ott van, nem tudja, hogyan reagáljon! – vetette föl a nő. A földi tehetségesek valószínűleg kitalálják. Sokkal jobban értettek a technikához, mint azok a halhatatlanok, akik elkísérték őket az útra. A legtöbb Halhatatlan Őrző sokkal idősebb volt még a tehetségesek dédszüleinél is, és nagy valószínűséggel teljesen összezavarodottak az új technológiától, ami arra késztette a szekundánsaikat, hogy szeretettel becézzék őket „vén trottyokként”.

Janek arckifejezéséből ítélve, hasonló beceneveket adna Elianának és halhatatlan társainak.

– Ha szeretnél válaszolni – magyarázta az utasnak –, érintsd meg az ujjaddal a képernyő parancskonzolján villogó sárga lámpát, és tartsd lenyomva beszéd közben!

Továbbra is csend.

– Ha megsérültél és nem tudsz mozogni, aktiválhatod a hangparancsokat úgy, hogy kimondod a kapszula egyedi azonosító számát, majd azt mondod, hogy kezdeményezze a hangutasítást. Az azonosító szám jól láthatóan fel van tüntetve a kapszula mennyezetén!

Amikor még ez sem eredményezett semmit, Eliana Dagonra nézett.

– Talán fél válaszolni! Pokolian sokat kockáztattam azzal, hogy bíztam benned! Annak ellenére, hogy tudtam, akár gathendi is lehetsz, aki jófiúként pózol. Aki abban a kapszulában van, nem biztos, hogy hajlandó vállalni ezt a kockázatot.

– Mit javasolsz? – kérdezte a parancsnok a homlokát ráncolva.

– Beszélhetek én? Ha ez az egyik földi barátom, a hangom megnyugtatja!

Janek állomására mutatott. – Ha úgy gondolod, hogy ez segít!

Eliana Janek mellé állt. – Mit csináljak?

– Amikor ezt megnyomom, mondd el az üzeneted! – Ujjával megérintette a képernyőjét, amelyen a lány több megvilágított ablakot látott, amik térképet mutattak, valamiféle hullámos vonalak ugráltak, amikor csak beszélt, és szöveget, amelyet segoniainak ismert fel.

Janek biccentett neki.

– Szia! – köszöntötte a nő a menekülési kapszula utasát. – Eliana vagyok! Ha velem voltál a Kandovar fedélzetén, biztosítani szeretnélek, hogy biztonságos reagálni. A segoniaiak a lasaraiak szövetségesei és száz százalékig megbízhatóak. Megmentettek, és most téged is meg akarnak menteni! Tehát, ha tudsz, válaszolj!

Visszafojtotta a lélegzetét, remélve, hogy Simone vagy Ava, vagy bármelyik másik barátja megkönnyebbülését fejezi ki a megtalálás miatt.

De ez a remény eloszlott, amikor másodpercek, majd percek teltek el csendben.

Dagonra nézett.

– Talán üres a kapszula – vetette fel Dagon.

Vagy talán az a személy, aki ott van, meghalt. Ha a kapszula felülírási kódja hibásan működik, más dolgok is hibásan működhetnek. Lényeges dolgok is, például az életfenntartó rendszer.

De Eliana nem tudta hangosan kimondani ezt a lehetőséget, mintha csak a hangosan kimondás igazzá tenné. Tehát a nő bólintott.

– Mennyi ideig tart elérni?

Dagon Galenre nézett.

– Mivel távolodik tőlünk, így hosszabb ideig tart. Jelenlegi becslésem szerint hat nap.

Dagon a homlokát ráncolta.

– Mi van? – kérdezte Eliana.

A parancsnok Janek felé fordult.

– Már csak hatnapnyira van! Miért csak most vesszük a kapszula vészjelzését?

Janek röviden Elianára pillantott, majd megrázta a fejét.

– Nem tudom!

– Baromság! – fakadt ki a lány, miközben a gyomra összeszorult. – Tudod! Csak nem akarsz engem felizgatni!

Fintorgása megerősítette, hogy a nő jól sejtette.

– Csak feltételezhetem, hogy a meghibásodás, ami megakadályozta a kapszulát abban, hogy elfogadja a felülírási kódot, az más rendszereket is érint, és korlátozza a jel erősségét.

Tehát nemcsak paranoiás volt. A meghibásodás más rendszerekre is átterjedhetett.

Eliana utálta a tehetetlenség érzését, ami ekkor elhatalmasodott rajta, utálta, hogy tudja, nem tehet semmit barátai megmentéséért, hogy odakint, elveszve és egyedül, meg is halhatnak.

A múltban mindig tehetett valamit, amikor nehéz helyzetekbe került. Mindig volt olyan intézkedése, amit megtehetett a felmerülő nehézségek leküzdésére. Ha a vámpírpopuláció riasztó ütemben nőtt, és az egyedül vadászó Halhatatlan Őrzők olyan számokkal kerültek szembe, amikkel egyedül nem tudtak boldogulni, testvéreivel párban vadászhattak, hogy csökkentsék a veszélyt. Ha súlyosan megsérült, és nem tudta felvenni a kapcsolatot a szekundánsával, akkor megtehette, amit Adaosszal is tett, és találhatott egy alternatív vérforrást, amely megadta a menedék kereséséhez szükséges erőt.

Ha valamelyik seggfejnek, ahhoz hogy kiváltson egy Armageddont, és ezért elrabol néhány Halhatatlan Őrzőt, hogy megkínozza és megölje őket, akkor ő, a halhatatlan testvérei és az őket segítő emberi hálózat együttesen behatolhat az ellenség bázisára és kibaszottul véres pusztítást okozhat, meggyilkolva az ellenségeket és kiszabadítva a barátokat.

És ha egyedül találja magát, egy űrruhában lebegve az űrben, választhatja, hogy megbízik-e a mély hangban, amely megnyugvást kínál.

A fenébe, még vadásztársának, Nicknek is tudott segíteni, hogy végre összejöjjön a szomszédjával, csak azzal, hogy meghívta Kaylát, hogy térjen be hozzájuk egy lazulós estére.

Eliana mindig is próbálta megoldani a dolgokat.

De ez?

A nő megrázta a fejét.

Ez olyan messze meghaladta tapasztalatait és az irányítását, hogy legszívesebben elsírta volna magát.

Csak annyit tehetett, hogy kivárja, mi történik, amikor odaérnek a kapszulához.

A pillantása találkozott Dagonéval.

– Dacoltál az esélyekkel! – emlékeztette halkan a férfi. – Aki abban a kapszulában van, az is!

Ez egy kicsit segített. Ha Simone vagy egy másik halhatatlan testvére lenne, talán azért nem válaszolnak, mert sztázisba csúsztak, ahogyan ő is.

Állát felemelve, félelmeinek felmutatta a mentális középső ujját. – Igazad van! A barátaim is dacolhatnak az esélyekkel!

Dagon Galenhez fordult.

– Állíts be egy útvonalat a kapszulához!

– Igen, parancsnok!

Hat nap, gondolta Eliana. Hat napja van, hogy felkészüljön.